Szokásos péntek este volt, éjfélre oda is értünk az Ős-mut bevásárló komplexumba. Ott aztán kiderült, hogy zsenge korom miatt nem engednek oda be. Felmerült egy másik hely lehetősége is, mert ugye, mi, zsenge korúak az eredeti helyre nem mehetünk be. Erre Gucci órás legjobbja kijelentette, hogy "ki nem szarja le?! A szülinapodat ünnepeljük, ott vannak a barátaid! Ki nem szarja le?!" Ha nagyobb lett volna a szám, megkérdezem, hogy "és azt ki nem szarja le, hogy te itt mit beszélsz, mikor itt van a barátnője?" De nem volt nagyobb, ezért otthagytuk őket. Gettóarccal való találkozást egy héttel eltolva, ezen a péntek estén bonyolítottuk le. Beültetett minket az autójába és felvitt minket egy olyan helyre, ahonnan gyönyörű a kilátás. Elhozta ő a barátját, Max-ot, egyenesen a bajor udvarból. Max pedig elhozta, egyenesen a bajor udvarból, a fejfájását. Minekutána egész este csak csendben ült. Hála nekem, és az egész patikának a táskámban, bekapkodta a fejfájás csillapítókat. És elmúlt. Tortás egészen korán, hajnali 4-kor hazahozott. Megvárta, míg becsukom az ajtót magam mögött és hazament. De előtte nekem adta a karkötőjét. Gyönyörűszép!

Másnap, aznaposan, rövidke két és fél órás alvás után, be kellett mennem a suliba. Az önkéntes szélben, esőben, sárban is önkéntes. Jó hangulatban telt a nap, bár a végére mindenkinek eszébe jutott valami, ami miatt elküldte a másikat a picsába. Engem is küldtek, én is küldtem. Estére aztán megnyugodtak a kedélyek, és megálmodtam a jövőmet. Helyesbítek: a jövőnket.

Íme: úgy kezdődött, hogy Tortással megvitattam a zöld pipáson, hogy kellene vennem egy kabátot. Mire elsorolta, hogy mifélékből választhatok, én inkább azt válaszoltam erre, hogy inkább varratok rá egy gombot. Erre eszembe ötlött az ötlet, hogy tán divattervezőnek kéne mennem. Az csupán a bökkenő, hogy nincs stílusom és nem tudok rajzolni. Ezt Tortás rögtön megcáfolta, hogy van stílusom és a rajztudásunk meg valahol egyezik. A nulla körül. Megszületett fejemben a nagy ötlet, nyissunk egy globális vállalatot! Újság meg ruha meg fotó. Tortás modellt áll, én lefotózom, ZénóZebulon feladata a photoshop. Én megírom a cikkeket, de mivel nem tudok írni ZénóZebulon, Ősének nyomán, kijavítja a hibáimat. Az első sikerből veszünk mindegyikünknek egy topmanager laptopot, nekem pedig egy jobb aparátot, a nagyobb siker érdekében. És 3-an 6 felé fogunk utazni a világban! Biokajákat fogunk enni a hibridhajtású limuzinunkban, amit Gucci órás fog elvezetgetni, mivel egy hitvány alak. Amíg ő vezet, mi felépítjünk az acélfalat, amivel el leszünk szeparálva. ZébóZebulonnak szerzünk valami jó "puncit" (by ZénóZebulon), Tortás összejön Leonarda DiCaprioval, aki azért változtatta meg a nevét Leonarda-ra, mert a Leonardo már túl sznob név neki. Nekem meg valami Tom Scavot beszerzünk majd. Hát így a jövőnk :-)

Kedden Szaktanárral váltottuk meg a világomat. Megint. Vagy legalábbis próbáltuk, hiszen megint otthagyott. Ezúttal nem hagytam szó nélkü! Felszólítottam, hogy legyen szíves kimászni a dolgaiból 2 percre és megbeszélni velem ezt. Feje egészen eltorzult, mikor ezt az otthagyós dolgot szóvá tettem, de láttam, hogy 2 másodpercenként nézi az óráját, ezért inkább kértem, hogy foglaljunk termet csütörtökön, ahol megtarthatom a székfoglalómat az otthagyásról. Belement, fő a határozottság! A teremfoglalóból padfoglaló lett és benyújtottam a kérvényemet, hogy engedje meg nekem a saját életem dolgairól szóló kinyilvánítás eldöntését. Értsd: mi közügy és mi nem? Az például nem közügy, hogy az aurámon táncol a családom és azzal baszogat, hogy vajon kicsi Gogo le tudja-e majd tenni az érettségit? Ehhez senkinek semmi köze. Ugyanúgy ahhoz sem, hogy ki hagyott engem cserben és mikor, kinek akarom elmondani, kitől szeretnék tanácsot kérni. Hát semmiféle képpen nem az új diákoktól, akik jegyzem meg 12 évesek. Avagy éppen kire lenne szükségem. Miután kisebb, belső sírógörcsöt éltem át (fő, hogy melodráma!), elmeséltem a nyaram érzelmebbik (ilyen szó nincs. "Haló, Erika?" :-)) oldalát. Hogy mikor, hogy kit? Augusztus 13.-18-ig, Mindenkit. Hogy mennyire? Hogy nagyon. És, hogy most engem ki és hogy? Senki, sehogy. Furán nézett rám, nem értette, ezért kénytelen-kelletlen be kellett avatnom. Azt tanácsolta, hogy sírjak. Mondtam neki, hogy már nem tudok. Egyre torzult a tekintete. Elmondtam, hogy már annyit sírtam, hogy szerintem már nem maradt erre könnyem. Erre bólogatott és folytatta a gondolatmenetemet. Mire én, megkértem, hogy másszon ki a fejemből. :-) Említettem neki (is), hogy hozzon facipőt van Gogh városából, de azt mondta, hogy nem hoz. Szélmalmot? Azt sem. Jó, akkor érezze jól magát!

Tegnapi találkozásomról szót kell még ejtenem, de már csak keveset, mert Indiagirl órájára sietek. Találkoztunk és megbeszéltünk mindent. Megkaptam, hogy nem sírtam még eleget és, hogy legyek szíves, mert addig nem tudok majd tovább lépni! Csak a füst miatt bömböltem ott, helyben. Ma megtörtént. Rosszabb. A vakondok(ok) pedig csak ássák tovább magukat. Alá!