Ma reggel Kampányoló ébresztett. Nem hagytam, hogy megszólaljon, egyenesen megkértem, hogy ezt paramedicinaként alkalmazza nálam többször is. Tetszett neki, de másért keresett. Megígérte pénteken, hogy rámtelefonoz még a hétvégén a programjai alakulásával kapcsolatban, amibe talán én is beleférek. Bocsánatot kért, hogy felkeltett majd elmondta, hogy át kellett szerveznie ezt a napot. Mivel sosem a válasz indiszkrét, hanem a kérdés, hajnali szélként viselkedtem, mindent tudni akartam. Tegnap hajnalban Nagymamája örökre elaludt. :-( Mindig elfog a félelem, mikor a barátaim szerettei közül valaki elmegy. Jól cselekszem-e, hogy közhelyekbe beleszövöm a saját gondolataimat, vagy sima kliséknek kellene elhagyni a számat, az már úgyis megszokott? Leginkább hebegtem, habogtam, nem akartam nagyon elvenni őt a családjától.
Szerintem ilyenkor nincs jó szó, jó tett. Senkinél nem tudom. Soha. Mikor van az, hogy ismét érdeklődhetek, beszélgethetünk. Ilyenkor próbálok visszagondolni arra, amit én átéltem, de a hideg futkos a hátamon. Normális emberi reakció az, hogy megkérdezzük a másikat, hogy van? Az értelmes meg az, hogy ülünk és rá gondolunk, vagy hallgatjuk. Az én barátaim rendszerint az elsőt választották, és azt várták, hogy azt válaszoljam: "jól, köszönöm." Ez még ma sem megy. Elhívtak szórakozni, nevetni, társaságba. Szinte ismeretlen emberektől kaptam meg azt, amire szükségem volt. Hallgatás, támaszt, öleléseket. Akik meséltek, hogy szerintük milyen Neki odafent és, hogy szerintük mit csinál most. Akik elmondták, hogy majd lesz idő, amikor nem remegve, hanem mosolyogva beszélek Róla. Amikor már tudok Neki nevet adni és el tudom mondani, hogy mit éreztem akkor, hogyan is zajlott le bennem mindez. Amikor másoknak is tudok értelmes tanácsot adni és nem csak azt kérdezgetni, hogy vagy?
Ez az idő még nem jött el és most megint érzem, hiányzik. :-(
