Péntek óta próbálok Nővéremmel kapcsolatba lépni, de nem veszi fel a telefont. Pénteken ő hívott és én felvettem. Azóta haragszik (?), pedig én nem csináltam semmi rosszat. Emlékezem, hogy ülünk a konyhában, ahol szék lett, esszük a melegszendvicset, amit ő csinált. Aztán, mikor teával bevonultunk a szalonba, ott hasravágta magát és maszírt követtem el a hátán (lábán, kezén, fején, vállán), közben beszélgettünk. És ez tetszett neki. Meg, amikor megöleltem és világra hoztam azt a gondolatot, én a büszke, este fess pesti nő, hogy igenis hiányzott nekem! Mikor Kampányoló csodajárgányában ültem, és felvettem a telefont, már nem szimpatizált annyira velem. Nyáron, sok minden más mellett, megtanultam, hogy nem szabad Nővéremet sokszor felhívnom, mert.. mert nem. Így hát csak pénteken meg ma próbálkoztam. Mostan meg várok.
Tudom, hogy kell az embereknek a személyes tér, a saját aurájuk, amin nem szabad táncolni. Kell egy saját tér, egy saját csigaház (by Nővérem), amibe vissza lehet húzódni, mikor már minden sok. Ezt Quimby-ék is megénekelték: "ha menekülnél, de nincs hova, van a világűrben egy kis szoba, ahol a bánat sújtalan." Azt is tudom, hogy ezt (néha) nem tudom megtenni és (néha) addig a bizonyos határig megyek el, mikor már azt mondják, hogy "hagyj magamra!", "hanyagoljuk most egymást egy ideig". Nem vagyok olyan ember, aki csak úgy magára tud hagyni embereket. Engem már magamra hagytak egyszer, így kezdődött az életemen, ezt másokkal nem tudom megtenni. Talán ezért is kötődöm, ezért fektetek nagy hangsúlyt az érzelmekre és arra, hogy a barátaim tudják: én itt vagyok nekik.
Az már az érem másik fele, mikor ugyanezt nem igazán, sőt egyáltalán nem érzem. És mostanában sokszor érzem. A makrogazdaságtani 80-20% elvet úgy alakítanám át, hogy én 80, ők 20. Makrogazdaságban lehet, hogy jó, nálam nem. Mostanában azon gondolkodom, hogy én úgy működöm, mint a Föld, ahogyan régen az indiaiak gondolták. Úgy gondolták, hogy a Föld azért nem esik le, mert a négy sarkán, négy teknősbéka tartja. Azért teknős, mert ez az állat az indiaiak legjobb barátja. Az én működésemben a teknősök a barátaim. 2 lány és 2 fiú. Micsoda egyensúly! Egészen addig egyensúly és tökéletes, amíg minden jó. Aztán ha borul az egész, borulok én is. Ez nem lenne helyes, hogy másoktól függ az életem, de mintha már említettem volna fent a kötődés, függőség fontosságát. "A függőség átka az, hogy bármi is volt ami a mennybe repített, fájni kezd."
Ezért van szükségem emberekre, akikre mindig számíthatok. Nem a kihasználás szintjén. Én itt vagyok neki(k), ők itt vannak nekem. És kommunikálunk egymással. Ha valami bánt, elmondom, ha valami ő(ke)t bántja, elmondják. "én akartam mindig is, hogy így legyen. Így működünk mi ketten.." De belefáradtam. Ugyanúgy belefáradtam ebben, mint abba, hogy 2 éven keresztül 8-ra jártam, hogy minden feladatom kész volt, hogy mindenre készültem, hogy mindent tudtam. Hogy az emberek használtak, hogy átmentek és átnéztek rajtam. Amikor nekik úgy tetszett értékeltek, amikor nem volt érdemes, nem.
Kosztolányi szavai jutnak eszembe: "most elfogott a vágy, hogy élvezzem diadalomat. Éppen ki akartam nyújtani zsibbadt lábaimat, hogy végre pihenjek és pihegjek, hogy végre föl is lélegezzem, szabadon és boldogan, amikor a kalauz odalépett az ablakomhoz, kifordította az útirányjelző táblát, e ezt kiáltotta: "Végállomás." Elmosolyodtam. Lassan leszálltam."
Le szeretnék szállni.
