Biológia megírva, könnyek bent tartva. Egy lemaradás kipipálva.
Reggel időben beértem, sőt, előbb, mert kérdéseim voltak a biokémiával kapcsolatban Ökoanyánktól. Az iskoláról szóló interjú hallgatásába csöppentem és meg kell mondjam, egész jól beszélnek az újak. Kicsit írigy vagyok rájuk, de most az email írási képességeimet fejlesztem. A beszédet nem kell fejleszteni, hiszen egy gomblyukról is tudok akár 5 percen át beszélni. No, persze, a mai nap után "words don't come easy".
A tanulásnak az ő módszertanán a munkaszerződésekről beszélgettünk és megtudtuk, hogy mi is azaz LFS egészen pontosan. Utána énekeltünk, hiszen iskolakórus kell. Újra szopránt énekelni, ráadásul a magasabb fajtából nem egyszerű feladat. Néha azt gondoltam lefosom a bokám... Minek utána a biológia zéhá megírásánek időpontja közelgett egyre jobban féltem, de hát eljött egyszer az én időm is.
Ökoanyám beültetett a könyvtárba, elém rakta a száz oldalas dolgozatot, s utasított, nézzem át, értem-e? Értettem, de amit nem, kérdeztem, így ő ott hagyott, én pedig neki láttam. Az első feladat a biogén elemek fogalmára kérdezett rá, majd a másodikban konkretizálta és példát kért. A harmadik, negyedik, századik feladat ábrákat kért tőlem, minek értelmezésében csak Bimbuska áldásos kopogása zavart meg, hogy kérek-e valami csokit, mert ő most megy ki a boltba. Kértem, majd ott hagyott. Két perc múlva megjelent Ökoanyánk, minden rendben van-e? Megmutattam neki a mestermunkámat, néha arca torzult és javasolta, hogy nézzem át "ezt és ezt" még egyszer, majd elviharzott. Éreztem, hogy olyan vagyok, mint egy büdös borz, kinek mirigyei kipattannak amikor ideges. Bimbus megérkezett az áldásos csokival, majd őrzött engem egy ideig. Majd, átküldtem a Trikoloros önkénteshez, hogy szakértse meg a magyar szöveget. Miközben ők szakértettek, én úgy gondoltam feladom, de szemem előtt lebegett, hogy "don't ever give up" ezért kisajtoltam magamból még némi tudás(hoz hasonló szófelhő)t.
Angol órán pedig megkaptam a leveleim jutalmát. Már nem is tudom, hogyan, de szóba került a Holle anyó című mese és én elsóhajtottam, hogy ezt úgy szeretném hallani egyszer újra. szépErzsébet királyné rám nézett és csak ennyit mondott: "once upon a time..", és elmesélte nekem, nekünk a Holle anyó történetét, angolul. Aunt Holle az én kedvenc mesém volt gyerekkoromban és ma, mikor elkezdődött a mese, még a lélegzetem is elállt. Ez egy speciális listening gyakorló óra volt, nem a cd beszélt és nem idióta feladlapokat oldottunk meg, hanem próbáltuk sírás nélkül végig ülni a két órát. Asztronauta lánynak (ki alant Projektprofesszorné, de kérésére neve megváltoztatva) nem sikerült. Pityergett ő mellettem, én pedig lebegtem.
Száz éve tán, de lehet, hogy több, nem tudok sírni semmin. Ma is csak lebegtem egy fajta meditatív állapotban. Lábam keresztbe, kezem a száj előtt, szemem becsukva. Felfelé nézek és a fenekem össze van szorítva - ez állítólag meggátolja a sírást. Mikor ezeket a berögzött szokásokat eldobtam, akkor sem ment a sírás. Kezdem úgy érezni, hogy génhibás vagyok! Tegnap azt hallottam a tv2 főműsoridőben sugárzott nagysikerű sorozatában, hogy "motorozni olyan, mintha a felhők között suhannál". Értelmeztem ezt a mondatot, megálltam egy pillanatra, próbáltam pár könnyet ejteni, de a siker még mindig várat magára. Hazudtam, mert ma reggel sikerült, de csak a hideg miatt csorgott le egy csepp könny a bal szememből. Majd a mínuszok miatt, az is odafagyott.
Hétfőn leszögeztem magamban, hogy én, akármilyen hideg is lesz, dacolni fogok ellene és csak decemberben veszem fel a bélelt csizmát és a kötött sálat. Ma reggel 7-kor, Nagyim megjegyezte az "ez is megvan még sincs este" közhelyre, hogy "hát igen.. mindjárt sötétedik". Ezen besokkalva és kinézve az ablakon, magamhoz vettem a kötött sálat és bele ugrottam a vadonáns új bélelt csizmámba és, inkább, elindultam az iskolába.
Elérkezett a sehol se jó periódus az életemben. Itthon nem jó, mert folyton van valami, amit csinálni kell A suliban nem jó, mert a periféria bárszékéről lóbálva a lábamat, nézelődöm. De, ha már a két rossz közül választanom kell, akkor inkább megyek az iskolába, mert ott megtanulom, hogy mi az, amit nem tudok. És ott legalább mindig van valami, amire füleimet Dumbó méretűre növeszthetem. Mikor aztán mégis hallok valamit, words don't come easy...
