Anya, míg fiatal volt több dologhoz értett. Megszerelte a csapot, szént hozott a pincéből. Közben letette az egyetemen a vizsgáit és dolgozott is. Mára ez a tudománya egyetlen dologra redukálódott. Elrontja az összes családi és nem családi ünnepet. Elrontotta a karácsony - reggel 9-től veszekedtünk, aztán még tovább... Most épp a szilveszter elrontásán mesterkedik. Ha üldöztetéses téves eszmém van, ha nincs, ez történik. ZénóZebulonnal megbeszéltük a holnapi találkozásunk időpontját, ami a jeles esti harangozási idő, de ez kedves 'Éccsanyám' számára korainak bizonyult. Megkérdezném én, hogy egymagamhoz hány ember programja kell, hogy igazodjon? Ez a kérdés költői marad...

Ma meglátogattam Nővéremet, hogy átadjam neki a karácsonyi ajándékát. Eltávolodtunk mi egymástól, de bizonyos vagyok abban, hogy az eltávolodás nem miattam történt. Mutogathatnánk egymásra, hozhatnék érveket és ellenérveket, de felesleges már. Mikor beérkeztem az ő munkahelyére éppen az internet segítségével füstölt az ő billentyűzete. Csodálkoztam én, de csendben maradtam, ha akar majd közöl ezzel kapcsolatban bármit. Nem akart. Szóval, átadtam néki a karácsonyi ajándékát, majd kijelentette, hogy ő nem hozta magával az enyémet. Tényleg? Fura, hiszen ez a mai, egy nem tervezett rohamlátogatás volt részemről, így nem várta tőle senki, hogy elhozza a, szerinte nagyon nagyon nagy, ajándékomat. Felkerekedtünk hát, hogy elmenjünk hozzá és magamhoz szólítsam az ajándékomat. Mikor a villanyos megállóba értünk, akkor láttuk, hogy a villamos seholse nincs, így elindultunk gyalog. Félúton (minek a félútján?) csöngött a telefonomon, amit alig hallottam meg, és nem más volt benne, mint szépErzsébet. A meglepődöttségtől elkezdtem hangosabban beszélni a telefonba, amikor Nővérem rám is szólt, hogy ebbe nem kell üvölteni, ez telefon. Oké, értettem. A kevesebb, néha több alapon, keveset fecsegtünk telefonon, de Anyukám által tett javaslatnak eleget tettem. Remélem jól tettem, ott volt az a jellegzetes női megérzés, ami súgott. Nővérem konkurencica telefonálást folytatott egészen a nagy áruházig, ahol vételeztem mégmégmég valamit holnapra (mára), de ez legyen hétpecsétes titok. Egyenlőre. :-) Szóval megvettük, amit kellett aztán elmentünk hozzája és megkaptam a karácsonyi ajándékomat. Képek kaptam Nővéremtől, a saját keze által. Hattyúkák vannak rajta. :-) Ó, ti szép nyári napok... Bár Nővéremmel eltávolodtunk egymástól, még párszor le fogom írni (csak úgy az elfogadás miatt), folyamatosan egyszerre mondtuk ki a szavakat, felszólítottuk hát egymást, hogy másszunk ki egymás fejéből. Természetesen, ezt is egyszerre.

A hamarosti távozásom, némi szülői viharral volt megspékelve. Segélykérően pillantottam Nővéremre, de, ami volt, elmúlt. Nyáron aztat gondoltam én, a naíva, hogy majd fotózom őt a nagy télben, hidegben, meg, hogy majd együtt ugrálunk a PeCsában december hónap 20. napján, meg, hogy majd meghatódva megemlékezünk arra a bizonyos tavalyi december 23-ára, amikor először mentünk Quimby koncertre én pedig még a koncert előtt leöntöttem őt vodka naranccsal és Ő pedig elújságolta, hogy új aparátja van. Nem tudom, emlékezik-e ő egyáltalán ezekre az időkre. Szendén kértem őt, hogy meséljen, mi van vele, de nagyon nem akaródzott neki, így hát, nem erőltettem. Bár (hányszor fogom ezt a szót még használni?) nagyon szeretném tudni, hogy mi van az ő lelkével, mert érzem, hogy valami nem jó. Én vagyok a lélekismerő barát by Nővérem. Ezekkel a gondolatokkal hagytam el az otthonát. Ha ma még nem bőgtem volna eleget, akkor most ismét elmondhatom magamról, hogy a szemeimen keresztül, ezen a téli napon is, izzadok.

Anyával úgy összevesztünk délután, hogy én után kétszer (egyszer, mikor fel és egyszer, mikor lementem) majdnem leestem a lépcsőn. Úgy érzem, hogy megbolondult a család. Az egész, az összes mindenki. Azt érzem, hogy egyedül megyek szembe egy hadseregnyi emberrel, akik mind az ellenkezőjét akarják, mint amit én. Szerintük az a jó nekem, amit ők gondolnak. Mondjuk az egyetemi álmaimat egészen jól fogadták. Epi azt mondta, hogy nem szól bele abba, hogy milyen szak, csak abba, hogy melyik egyetem. Hoppá (lángoló szavakkal), ezen nem kicsit lepődtem meg!

De, visszatérve a délutánra (ez itt most a panasz-est). Tegnap előtt Anyával volt egy nem kedves hangulatú beszélgetésünk, üvöltöztünk egymással, mikor először ő, aztán én (amolyan, miért ne? alapon) kijelentettük, hogy "nem bírok veled egy légtérben megmaradni!". Ismét mondhatnám, hogy hoppá, de mostmár hozzáteszem a többit is. Hoppá, lángoló valaggal rohanunk ki a pokolból, könnyes szemmel valaki beléd vág. Így, amikor Anya fent volt, én lent és fordítva. Mármint emeletileg, még jó, hogy ilyen nagy a lakás. Ez az egész, persze nem igaz (bár néha sikítva omlik le a fejemről a haj), mert ma egész jót tudtam sírni Rorie első napján az egyetemen, mikor azt írta az anyjának, hogy "Gyere vissza!!!!!!!!!!!!!". Hogy miért bőgtem? Hát, tudom én? Tudom. Mert, ha én ilyet írnék, Anya el se tudná olvasni az sms-t. Aztán, ha valahogy mégis, akkor azt mondaná, hogy "fiam, te akartál erre az egyetemre menni, most viseld a következményeit! Na, pá." Köszönjük Emese. Haha, most tényleg.

Nagyon izgulok a holnap miatt, és ezért nem tudok aludni. Álmosításul, Álmatlan dalt hallgatok, jó lenne látni, hogy mit írok. Ennek is kell örülnöm! Valaki visszalopta a szemembe a könnycsatornáimat!! Hurrá! Na, de nem úgy szólt a megállapodás, hogy akkor innnentől kezdve non-stop, megállás nélkül folynak a könnyek. Őfelsége, a könnycsatorna visszalópó tündér, így gondolta. Csak azért vagy itt, hogy Te légy az álmatlan párom...Szóval, most pótolom be azt a kimaradt három hetet, amit könny nélkül töltöttem. 2 nap alatt. "jaj, annyi minden kéne még, sosem elég az, ami van"... (különbejáratú Quimby-estet tartok)

Én nem tudok olyan részletes és hónapokra lebontott évértékelőt tartani, mint ZénóZebulon. :-( Elővehetném az összes naptáramat meg a blogomat és akkor rájönnék, hogy írnom kell egy könyvet. De ezt nem, inkább nem. Rá kell eszmélnem, hogy bár (hagyjam ezt a szót?) már három éve, de nekem még mindig nagyon hiányzik és még mindig úgy gondolom, hogy egyszer, valahol találkozni fogunk és, hogy most is vigyáz rám. Vagy inkább alszik. Már régóta nem álmodom Vele és még mindig nem tudok Neki nevet adni. Egyszer majd azaz idő is eljön. Vannak olyan kósza gondolataim, hogy nekem mindeképpen motorra kell ülnöm legalább egyszer, hosszú útra, nélküle, hogy ettől az emléktől ne fájduljon meg annyira a szívem, mint most. Nyáron Tortás apukája felültetett a motorjára és, bár (ahj!!!) megkértem, hogy ne csapjon annyira a lovak közé, minden alkalommal beleremegett a szívem, lelkem. De mindenféle képpen büszke vagyok magamra, hogy újra motoron ültem. Májusban, és előtte megtapasztalhattam, hogy milyen egy reneszánsz ballagás szervezése és lebonyolítása. Majd, egérhanggal és remegő kézzel kísértem haza ZénóZebulont. Júniusban megismerkedtem, hogy milyen érettségizni és segítő vállal-kézzel állni ZénóZebulon mellett, majd büszkén csaptam össze a tenyeremet, mikor megtudtuk az eredményt. Júniusban egy éjszakát és egy fél napot töltöttem, töltöttünk bizonytalanságban a magyar-román határ között félúton. Anya és Nővérem segítő telefonjai tartották bennem a lelket, hogy egyáltalán a vasútállomsáig elérjek. Ennek a napnak az előestéjén kezdtem el (újra) barátkozni Kampányolóval, és ismertem meg Hullamosó barátomat (ki még mindig jön nekem egy sapkával).

Júliusban Tortás elcseszett érett, szülinapi bulija után azt hittem, hogy nincs többé barátság. Ekkor tanultam meg, hogy "ne próbálj meg versenyezni egy olyannal, akineke egyel több testrésze van, mint neked" by Anyukám. 13 nappal ezután elindultam életem eddigi legjobb nyaralására a Nagy-tó partjára. A legjobb persze túlzás, mert itt is volt krízis és sírás, de a végén jószar lett. "Jóbarát vagy, még ha szar(os) is." Nővérem fotózott, Kampányoló röhögött, én pózoltam. Most én röhögök, ők valószínüleg alszanak. A jószaros napon lettem rosszul, életemben először a Quimby-n és verekedtem ki magam egyedül a tömegből. Homlokegyenest Kampányoló segítő kezei közé. Sosem éreztem magam ennyire rosszul, mint azokban a percekben, mikor a tömegből kifelé küzdöttem magam.

Közben beiktattunk egy 'passzív-agresszív' mosolyszünetet ZénóZebulonnal, amit a sorozatos félreértések és túl- és jobban érzések miatt keletkezett. Az utóbbi kettő, természetesen, az én részemről. Aztán Sziget, és nagy buli meg nagy sírás az utolsó előtti nap miatt, amikor REM koncert. Találkozás Banyamaccsal - ez még fontos! Aztán egy áttelefonozott államalapítási ünnep és "nem mindenkinek van ilyen névnapja, hogy tüzijáék meg minden!" :-)

Szeptember 2: az első, utolsó évnyitóm. Szörnyű volt! Átélni, megélni és szembesülni ezzel és a sok új diákkal. 2 lemondott Elisabeth előadás, és közben nagy szomorúság és egy csipetnyi utálat. Voluntery-vé fejlesztettük magunkat az szeretett intézményben, majd megtudtuk, hogy nem tudjuk, hogy mit csinál a jobb kéz és a bal. Itt is összevesztünk ZénóZebulonnal. Jaj, ez nagyon csúnya volt. (miért is emlegetem fel ezeket?)

Októberben újra kelezésbe vett LLI és le is cseszett kéthetente, mintha már jó előre beírta volna a naptárjába. Voltunk Aggteleken szeretett intézményileg és nagyon jól éreztem magam. Sajnáltam, hogy ez az első, utolsó kirándulásom (előreláthatólag). November hónapba volt egy titkos találkozásom, kanapén fekvős, világmegváltós, de erről 10 évig nem beszélhetek. Akkor nagyon be voltam parázva, mostmár röhögök rajta és egye franc, ismételjük meg! Szintén ebben a hónapban hívott fel zokogva a Nagymamám és ebben a hónapban érkezett meg az a bizonyos, áhított, egyensúly a szeretett intézménybeli kapcsolataimba. Ebben a hónapban nem sikerült a biosz, amit aztán 64%-ra javítottam (mai napig nem tudom, hogy hogyan).

December elején bevittem a szeretett intézménybe az Öreghölgyet és jól le is égetett. Azóta elő se vette. Ezen a ponton a diszkrécióm és a grafomániám küzd egymással. Itt volt egy kisebb (de főleg) - nagyobb válság nem (csak) az én életemben. Valahogy úgy mondtam akkor, hogy "az egyik legjobb barátom nincs jól...", valahogy úgy kéne ezt mondanom, hogy "azért nem írok bővebben, mert akik olvassák ezt a blogot, javarészt ismernek engem, így tudják, miről beszélek, én is tudom, a többi kedves olvasónak pedig elég körvonalaiban látni, hogyan zajlottak ezek a hónapok." (kicsit változtattam rajta). Volt első, utolsó karácsonyi buli és első Quimby koncert a PeCsában, Cuncival.

Megérkeztek az álommanók...