GoGo

Ma beszéltem Tortással telefonon. Miután kivendégeskedtem magam, és lelkecském össze volt törve darabokra, felhívtam, hisz mire való egy barátnő. Érezte, hogy ez most nem azaz idő, miközben lehet gépelni, meg szülőjével ordítozni. Kibeszéltem neki magamból az összes rosszat, bút, bajt, bánatot, szerelmet, furákat, szépeket, vicceseket. Jókat röhögött a bajomon, de csak azért, mert kellő ironiával és vulgaritással adtam elő azt, hogy ez már (biztosítottan) a vég kezdete. Meghallgatott és ez nagyon jól esett. Nem azért, mert nem lenne kinek elmondom, mert akár az utcára is kiállhatnék és talán még pénzt is kapnék érte (de csak akkor, ha a dráma kategória győzteseinek az utcán fizetnek), hanem azért, mert éreztem, figyel rám, csak rám. Nem púp vagyok a hátán, egy zöld pipás villogás, egy folytonos telefonálás, egy zöld pipás beszélgetés, kinek gondjai és gondolatai már a könyökén, hanem egy olyan, akire szívesen figyel. Elpanaszoltam neki, hogy rossz a lelkiismeretem, bár nincs mit ismerni, mert a lelkemtől már a vizsgaidőszak alatt megszabadultam, bizonyos alul-felül kórságok okán. Ezt nem így mondtam, sokkal vulgárisabban, amin nagyon röhögött. Én pedig örültem, hogy röhögött. Majd, mikor kicsit jobban voltam, közölte, hogy akkor ő elmegy síelni a digók földjére 8-14-ig. Aha, mekkora bőröndöt visz, vajon beleférek? Mindegy, mondtam neki: hozzál ajándékot! Azt mondta jó, és ezzel újra kiegyenlítődött a mérlegem.