Tegnap éjjel egy remegős rettegés fogott el a rám váró hónapokra való gondolás közepette. Aztán rájöttem, hogy elfelejtettem behúzni a sötétítő függönyt és attól, hogy ég a csodalámpa, a betörő tulajdonképpen nem csak a sziluettemet fogja látni, hanem teljes valómban, engem is. Nem mertem kinyitni a szemem, főleg nem kikelni az ágy melegéből és behúzni a függönyt. A csodalámpám azért csodalámpa, mert, amikor lekapcsolom a lámpát, ő felkapcsolódik és biztosítja számomra a, bár kicsit sárgás-zöldes de, alvófényt. Ettől csak tovább remegtem, és úgy gondoltam, hogy fel kéne hívni valakit. Legelőször Anya jutott eszembe, aki lent aludt a földszinten, vagyis fulladozott a köhögéstől. Aztán ZénóZebulon jutott eszembe, akit legmélyebb álmából keltettem volna fel. A következő ember, Nővérem lett volna, mert ő tudja, milyen kislámpa mellett nem aludni. De, róla is letettem. A sorrenden és a miérteken elgondolkodtam, de nem jutottam vele sokra, így, Fülöpöt szorítottam magamhoz. Aztán Lilit (társam ő sok év óta), aztán felváltva, aztán mindkettőjüket. Miután kipanaszkodtam magam nekik és lehetett vagy éjjel 3 óra, úgy döntöttem a legbölcsebb döntés az, ha olvasni kezdek. A remegésem átcsapott hangos röhögésbe.
"Nem értem, mondtam. Nem baj, mondta, érteni itt van ő, és az elég is, én csak növesszem megfele a bőrömet, szépen, egyenletesen, ne legyek pattanásos, az előírt adagokban egyem az élesztőt, a többi nem az én dolgom. Comb és far, továbbá a hát-felület, esetleg a karbőr, ha nem nagyon lóg, ezek, ami a legfontosabb. Meg a has. Húzkodjam ki-be, és lehetőleg ne vakarózzak szaros kézzel.
Ne haragudjon, mondtam, azt hiszem, ez az a pillanat, amikor egyszer és mindenkorra meg kell kérjem, menjen a picsába."
