Sőtpláne, sehogy se jönnek. Nincsenek szavak arra, amit most érzek. Háromrészről vagyok "megcsalva", kurvajó érzés. Tudnék még pár részt mondani, de a három olyan misztikus. Hohóó, péntek 13! Most esik csak le... És egyébként nem hiszek a babonákban!!
Kicsit magamra vagyok hagyatva. Ma eljátszottam Paprika Julist, aki elmenekül. Kicsit 7.es-8.os-9.es dezsávűm volt, de (mint az dezsávű eredetijét is) túléltem. Kicsit olyan érzés volt, mintha néhány bulldozer esett volna neki a gyomromnak (meg nekem is) és ütötte volna órákon keresztül. A bulldozer néha megállt egy pillanatra, röhögni, aztán folytatta áldásos tevékenységét. Azért, mindennek ellenére, nem tudtam itthon hagyni a cinikus megjegyzéseimet. Szaktanár elmegy nemtom hány napra és ránk hagyott három adag feladatsort. Bimbus fel volt háborodva, hogy tegnap már kivett egy adagot, mi ez? Erre az volt a válaszom, hogy "ez a "Szaktanár elmegy egy hétre, de rossz nekünk" feladatsor". Erre Szaktanár mondta, hogy "na, azért annyira nem." Ez a tipikus tanári, "na" volt. De vissza kell térnem a péntek 13-i bulldozer jelenségre! Ha nagy hírű tudós lennék, nagyobb meteor jelenségként említeném. Vagy Hold és Nap és Földfogyatkozástként. Egyszerre. "most mondanám, de nem bírom. Megtehetném, mégsem szidom..."
Ma megint re-barátkoztam, persze, csak magamban. Szörnyű érzés, hogy a régi szimbiózisból nem maradt semmi. Olyan ez, mint a ráncok egy Loreal arckrém után. Fogalmam sincs a szavakról, a mondatokról, a nézetekről és a nézésekről. Iszonyatosan fáj. Nem is fájdalom ez, hanem düh meg szomorúság. Dühmorú vagyok most, de annyira, hogy elmondani nem lehet! Úgy érzem, irreverzibilis folyamat ez és én ebben belepusztulok. Lecövekeltem a barátom mellett, az az ember, pedig jól ott hagyott a gödörben.
Ma megjött a nyelvvizsga meghívóm! A termem utolsó számjegye: 9. A parám szintje: fektetett nyolcas.
