Este, amikor az arctisztítás és az ágyba bújás között bezárkózom a fürdőbe, néhány percig szembenézek önmagammal. Szeretem az ilyen pillanatokat, mert ekkor van lehetőségem őszintén végiggondolni a nap történéseit, a szépeket felrakni a kis polcomra - rosszabb napokra, a rosszakat elhessegetni vagy tanulni belőlük. Akarva-akaratlanul a női szerepeimnek való megfelelés jut eszembe és ez okozza a legnagyobb gondot. Vagyis az, hogy tudok-e egyszerre magára adó csinos lány lenni, gondos és figyelmes barát, megértő barátnő, anyám segítőkész lánya és, természetesen az iskola mintatanulója lenni. Bárcsak ne kerítene hatalmába este a tükör előtt az az idegesítő, elfojthatatlan érzés, amelyet úgy hívok, lelkiismeret-furdalás.
Rosszabb esetben szemrehányás tör rám, amiért nem tudok teljes erőbedobással az egyik barátommal a parkban sétálni, amiért nincs időm azon gondolkodni, hogy hogyan is kéne megoldanom a nyarat, miért nem foglalkozom eleget Anyával, amiért nem fordítok elég figyelmet az iskolai dolgokra, vagy amiért nem vagyok képes addig tanulni amíg nem tudok mindent?
Ilyenkor mindig egy kis vigasztalásra vágyom, elkezdek gondolkodni, hogy talán vannak sorstársaim, akik nem fejjel támadnak nekem, majd rúgnak gyomron vagy hagynak egyedül, hanem megértenek. És, hogy ezzel a problémával nem vagyok egyedül. Talán vannak olyan lányok, nők, akik a hétköznapokban mindig harcolnak egymással és a különböző elvárásokkal, hogy megfeleljenek másoknak és önmaguknak is. Ezekben a pillanatokban mindig szükségem van egy kis lelki támogatásra, olyan emberek személyében, akik a női mivoltuk erején felül teljesítenek a hétköznapokban.
