Ma a magyar Diane Keaton megsimogatta a kis lelkemet. Valahogy mindig megtalálnak engem azok a fajta emberek, akikre szükségem van. Az egyik ilyen volt Apáca is, aki az első volt, most meg a magyar Diane Keaton. lmondta, hogy ne keseredjek el, menni fog a május 5-i kihívás, de azért gyakoroljak! (Ez természetes) Aztán beszámolt az ablakcsere-félelmeiről, aztán elmondta, hogy jó a lelkem és a hozzáállásom. Majd azt, hogy ne keseredjek el és, hogy néha mindenki kiborul.
Fura ez az Élet dolog. Valaki elengedi a kezemet, valaki pedig megfogja - kezdek hinni a "love and tears, pain and joy always go together"-ben. Nagyon fájt ez a kéz elengedés, de most megértettem, hogy miért van. Vagyis, lófaszt értettem meg, néha még mindig fáj, mert néha kellene az a kéz, ami az ingatag állapotomban ott van. Végül mindig meggyőzöm magam, hogy neeeem, ez nekem nem kell. Egyszerűen már nincs rá szükség(em). Az egyik új Quimby szám jut erről eszembe, vagyis annak egyik sora: nincs már az a pokol ami engem megizzaszt. És legyen ez így. Ámen.
Persze, mégis van olyan, ami megizzaszt. Jól esnének azok az smsek, amiket mostanában kapok, ha nem egy olyan embertől kapnám őket, akinek a "heló, hogy vagy? (annyira nem) jó, hogy vagy." körön kívül nincs igazán dolga az életemben. Igyekeztem elfogadni a lényét, majd elfogadtatni és megszeretettni a sajátomat, de sajnos az én szerettetésem túl jól sikerült. Kiteregettem az smseket több embernek, kérdően pillantva rájuk: csak én értem félre a betűket? Magam részéről hiszek a leírt betű mágiájában, mert tükröt tart elénk, és a gondolatainknak. Bár különböző korokban, különböző írástudók visszaéltek, s ma is ugyanezt teszik. Nekem az írás szent és sérthetetlen ezért is szeretek írni, és a fontos dolgokat inkább sms-emailben megbeszélni, mert szóban talán nem az jön ki, aminek kellene. De az 'elő beszéd-halott írás" vitájába nem szeretnék most belebonyolódni - majd máskor. Szóval, kíváncsi leszek, hogy amikor találkozunk és megkapja a meglepetést, hogyan is fog viselkedni velem. Kicst olyan mintha becsapnám Őt, de ez megint hülyeség, mert az Ő helyében senki nem léphet, maximum mellé. Kicsit mellé vagy nagyon mellé - ez ember és személyfüggő. Jól esik a szókimondás, mert eddig az volt a bajom, hogy titkos a helyzet, de ez már túllép a határon. Még régebben pedig a bent tartott érzelmekkel és szavakkal volt bajom. Sűrűbben kéne olvasgatnom a saját blogom mottóját: "Meg kell tanulnunk vágyakozni azután, ami a miénk."
Magamban, ott legesleges legbelül irigykedem mindenkire, mert bár köszönöm, jól érzem magam egyedül, de ettől még nem gondolom, hogy néha ne lenne szükségem valakire, akihez máshova is haza lehet menni. És akinél van egy fiókom, vagy polcom. Vagy csak egy fél, mindegy melyikből. Kispárnát viszek, köszönöm, mert csak a sajátommal tudok normálisan aludni.
Ma illegálisan voltam Tortás iskolájában benne. Találkoztunk, de gondoltam az olyan menő, ha odamegyek a sulihoz. Vártam már az óra végét, mert sürgős pisilhetnékem támadt és ezt rögtön közöltem is az illetékessel, ki azon nyomban beinvitált. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy Gilmore Girls epizódban lenné(n)k, mert mindenkin össze-vissza röhögtünk. Én néha fikáztam is, de ennyi igazán belefért, miután egy életre megbélyegezte önnönmagát ez az intézmény, amikor réges-rég odamentem felvételizni. A legfelső emelet utolsó lépcsőfokában Anya megbotlott és végigszántotta az egész folyosót, nem túl sok elismerő pillantást begyűjtve. Ezután a felvételi beszélgetésre nem is emlékszem, mert csak ez maradt meg. Mindenesetre jó adag izomlázzal tértem haza ma, mert ez az intézmény kb hatszor akkora, mint azaz a szeretett intézmény, ahova én járok. Egyébként tényleg izomlázam van! Itthonról a suliba, onnan Tortás iskolája, majd abban lépcsőn fel - lépcsőn le, aztán hazajövetel, Diane Keaton oda, Diane Keaton vissza hazámba. Hódító Hedvig vagyok vagy inkább Szundi.
P.S: egy kis léleksimi tőlem mindegykinek: "Eszembe jutottál arról, hogy rád gondoltam." :-)
