Akárhogy igyekszem, nem tudom megteremteni a régen olyannyira kedvelt egyensúlyt bent, a szeretett intézményben. Egyszer a diákokkal nem vagyok kibékülve, egyszer a felsőbb vezetéssel. Hiába igyekszem, nem megy. Egyszerűen mindig történik valami ami miatt úgy érzem, hogy nem megyek be másnap. Ebben az esetben szerencsére nem én nem érkezem meg holnap.
Borzalmasan haragszom, csak az a baj hogy magamra is. Nem csupán a személyre haragszom, mert akkor egész 3 évem alatt haragudhattam volna, hanem azért mert magam sem változtam semmit. Nem tudom leüvölteni a fejét, nem tudom azt mondani, hogy a "ééédesanyáddal szórakozzá'!" és nem tudom az arcába csapni az ajtót (vagy azt a bizonyos táblázatot). Ugyanazok a bajok, panaszok mint mindig, ugyanaz a szitu és mindig ugyanúgy bánt. Hogy ma miért különösebben, mint eddig? Mert tényleg nem vártam semmit (a felajánlott óralehetőségen kívül), de mégis kaptam. Sőtpláneéspedig rosszat kaptam. Barokkos körmondatokkal megmondta, hogy nem vagyok őszinte és nem igazán hiszem el azt amit egy adott dologról mondok és, hogy tulajdonképpen tök mindegy az egész. Úgy értette, hogy az én egészem. Szerintem ez lehetne az elmúlt évek jó kapcsolatának befejező bélyegzőfelirata plusz útravaló egy egész életre. Ezt meg majd megnyugvásom jeléül eldalolom - a képek beszélnek helyettem.
Vannak dolgok amiket én nem tehetek meg (pl. nem küldhetek el embereket, miközben beszél(get)ek) vagy nem kérdezhetek mindig én, ezért néha átadnám a botot, mint a váltófutásnál. A futópartnerem baszik rá és mindig elejti a botot. Sőt inkább át se tudja venni. Kicsit hibáztatom, de majd egyszer biztos gratulálok a mamának, hogy jó a nevelése - vagy talán más szavakat használok majd.
(muszáj volt a haragom köré naaagyon sok éés naagyon terjengős körmondatokat szőnöm, különben az egész bejegyzés egy ordenáré káromkodás lenne. ezt pedig nem bírná a monitor)
