Ülök itt a lámpafénynél, olvasom a versikét, amit Indiagirltől kaptam. Néha felnevetek, mert ez egy vicces vers, aztán lefelé görbül a szám és húzkodom a zsepiket kifelé a dobozból. Aztán Szaktanár szavai jutnak az eszembe, mégpedig: "most kicsit fáj, aztán nagyon fog, aztán később meg már nem fog." Ezen most megint röhögök, mert ez a mondat annyira jellemző, de mégis jól esett, mert egy kicsit elhittem, hogy később már nem fog.

Volt ma még tablófényképezés, persze, előre aligha szóltak, dehát hogyan is lehetett volna ez másképp. Aztán sírás magyarórán, mikor a verset kaptuk - na, ez érdekes volt. Megkaptam a verset, elolvastam, szép vers. Mi más is lehetne Varró Dani ékes tollából?! Rátettem a lábamra, de nem tudtam róla levenni a szemem. Csak néztem, pörgettem a szememet rajta, pörgött a vers is, aztán azt vettem észre, hogy valami fura könnyecskék kezdenek a szemembe áramlani. Aztán már szipogtam, aztán már úgy bőgtem, hogyha ott és akkor nem fogom vissza magam, jövő csütörtökig sírok. Ebben a kissé idegrohamos pillanatban sikerült Indiagirl pillantását elkapnom, akinek láthatólag tetszett az, hogy nekem ennyire tetszik a vers. Ebben a pillanatban, ott és akkor, nekem minden tetszett. Pár perccel később System megajándékozott egy zsepivel (törleszti az adósságát), kezdtem megnyugodni. Ekkor szólalt meg Miss Japanise, hogy az ő verse egyáltalán nem passzol hozzá és, hogy ezt mégis hogy gondolja a tanerő, hogy ilyen verset ad neki?! És különben is ő most nagyon meg van bántva, bántódva. Na, itt borult ki a bili, tette fel az i-re a pontot és a tortára a habot. Rákiabáltam, hogy nagyon gratulálok neki, sikerült nyakonbasznia az utolsó magyarórát! Tanerőileg a nevemen lettem szólítva, a hangsúlyban némi szemrehányással, de baromira lepergett. Hogy lehet valaki ennnyire tuskó? Mindig ott zokog a verse fölött (legalábbis a Szeretett Intézmény mély érzésű diákjai) és erre beszól egy ilyet. Komolyan mondom, azon gondolkodtam, hogy felveszek egy gumikesztyűt, megfogom a haját, és a kis arcát bemutatom a falnak. Még szerencse, hogy nem ez maradt meg a mai napból. Ugyanis, ezután Indiagirl megköszönte a közös munkát (itt, most nagyon sírok - de remélem, hogy mindenki, mert legszebb öröm a káröröm) és, hogy nagyon drukkol nekünk és, hogy legyünk ügyesek, sat, sat. Szorítottam a kis versemet, hisz bölcsész lennék, vagy mi és igyekeztem nem sírni. Megint.

Következő utam az irodába vezetett, ahol Szaktanár kérdezte meg, hogy mikor szeretnék beszélni? Tegnap ugyenis írtam néki egy smst, hogy van-e ideje arra, hogy leüljünk az utolsó utáni pillanatban és megbeszéljük, amit eddig nem sikerült (mert én nem akarok innen haraggal elmenni - ez már nem volt benne). Volt, ráadásul rá is kérdezett, hogy mikor s hol szeretnék beszélni, ami (lássuk be) haladás. Lehet, hogy mindig előre kellett volna smsben sorszámot húznom. Elolvastattam vele a verset, aztán mindent megbeszélgettünk. A számat nem fogtam be, mindent vagy semmit alapon elmondtam az összes bánatot és haragot, ami bennem volt az elmúlt időszakkal kapcsolatban. (miközben ezt írom, nagyon figyelek arra, hogy spontán legyen, ne kelljen javítani, hiszen érettségizős vagyok. és a vesszőkre is nagyon figyelek) Külön téma volt az, hogy elvihetem-e a fakkomat? Gondolkodás nélkül rávágta, hogy igen, szóval a fakkom útja egyenes hozzám. Mielőtt beszélgetni kezdtünk, felvettem a "ha ide merészelsz jönni és kérdezni valamit, biztos, hogy megöllek, mert (ha nem látnád) én, Gogoka, most épp utoljára beszélgetek a legilletékesebbel! Szóval, ne közelíts, mert tényleg véged!!" arckifejezésemet és szempillantásomat, amit ha korábban alkalmaztam volna, sikeresebb lettem volna. A fájdalmamat humorral próbáltam leplezni vagy valami olyasmi ülésmóddal, ami nagyon fáj és az eltereli a figyelmemet arról, hogy sírjak. És igen, a nyakamba akasztottam a "mártír vagyok" táblát. Miután mindent elmondottam és Szaktanár is, elkezdett kolompolni az ő lelkiismerete, hogy dolgozni is kell, ígyhát otthagyott. Bringával kezdtem beszélgetni, majd felmenni a cuccomért.

Az ajtóban kicsit megálltam és az utolsó tanítási nap megérkezésének pillanatát próbáltam újra átélni. Még szerencse, hogy maradandó sérüléseket okoztam a lábamnak és a fenekemnek azzal az ülésmóddal, amit a beszélgetés közben találtam, ezért ez jobban fájt, mint bármi más. Az irodában még tingli-tangliztam egy kicsit, elbúcsúztam az összes székről és parketta darabtól, majd Szaktanártól akartam még valamit kérdezni. Nem mertem, mert Darawk (tudjátok, a tudás istene) paprikás hangulatára nem voltam kíváncsi, ezért meg akartam várni, míg kimegy. Addig táncoltam és tingli-tangliztam ott, míg egymásba botlottunk és megkérdezte, hogy mit csinálok még itt? mindent magázó formában. Tátogtam, hápogtam, mert valójában fogalmam sem volt, hogy mit csinálok ott. Ekkor megölelgetett és megkérdezte, hogy "ki maga és mit akar itt?", mire azt válaszoltam, hogy legyen szíves ezt most azonnal hagyja abba, mert ez a legnagyobb parám, hogy 2 év múlva már nem fogják tudni, hogy ki is vagyok én. Azt mondta, hogy na most sipirceljek haza izgulni a hétfő miatt és hagyjam már egy kicsit poénkodni. Majd eltűnt a balfenéken. Szaktanárt megkértem, hogy értesítsen a töri évvégi jegyemről valamelyik telekommenikációs eszközön, majd remegő hangon "Sziasztok!"-ot intettem. Meg is jegyeztem félhangosan, hogy milyen remek nekem ez a remegő hang. Ebben a pillanatban kedvesen ámbárnoha hangosabban haza lettem küldve izgulni a hétfő miatt. Határozott oké-val, kilépdeltem az iskolakapun.

És, akkor íme a versikém: