Sok mindent kéne. Igazándiból az emberi kapcsolataim rendbehozatalával álmodom lassan mindennap. Különösen azért rossz ez, mert képtelen vagyok őket torna sorba állítani és megoldani vagy hagyni a picsába. Illetve el se tudom dönteni. Van, amit hagyni kéne, de nem tudok; van, amit hagyni kéne, de nem akarok. Ki kéne törölni az emlékeimet is az agyamból, hogy ne rántsanak vissza és ne váltsak kedves üzemmódba a találkozás pillanatában. Álmomban (persze, csak ott) beolvastam mindenkinek. Kezdek megőrülni!
Ma megkaptam a ballagtatásos képekkel teli cédét és egész jó képek születtek a csodás aparáttal. Ó, annyi minden... Szóval irigység fogott el az aparát tulajdonosával kapcsolaban. Mióta felnőtt vagyok, kiszállt belőlem az írás képessége. És valahogy az is, hogy ki tudjam fejezni az érzelmeimet. Jobb lenne, ha egy időre magamba költöznék, de nem lehet, mert akkor biztos megőrülök. Fura érzés felnőttnek lenni, hullám csapkodós, "utána a vízözön" érzés, de nem jó. Már várom, amikor azt mondják majd, hogy "oldd meg, gyerek, felnőtt vagy!". Hiányzik az iskola, a mindennapi bejárás, a társaság, a hülyéskedés. Mostanában ki voltam akadva a Szeretett Intézményben történt dolgok miatt, de reggelente egészen nagyonnagyon tud hiányozni. Amikor felriadok, hogy "Úristen! Anya, elkéstem!", de Anya már rég dolgozik, én meg csak lustulok. Erre a hétre pihenést terveztem, de elfáradtam benne és jól hiányzik az iskola. Fura érzés, hogy bennem maradnak azok az érzelmeim is, amiknek nem kéne, hogy bennem maradjanak. Érzem, hogy feszít belülről és hiába küldöm a kis antennákkal a jeleket, a másik ember letörte/behúzta a sajátját. És a sok sikertelenség után meg minek próbálkozzon az ember nagylánya?! Ez is kéne még...
Ez egy örök igazság: "Vagy ma, vagy holnap, vagy esni fog, vagy nem, de ez biztos."
