Tegnap voltunk mink a Csodaszarvas koncerten és jó volt. Kevesen voltak, de jó volt. Művészúr alakítása felejthetetlen és az arca is, amikor közöltem, hogy Ő volt A tananyag énáltalam az iskolában. Emellett tegeződünk, és puszit is váltottunk (ilyen nagylány vagyok már). Talán emlékezni fog rám, és nem csak úgy, mint valami fanatikus rajongó, aki ott ugrál az összes koncerten az első sorban. Bár, ha jobban belegondolok... előadást tartani egy zenekarnak az ő frontemberéről? Mi ez ha nem fanatizmus? Egyszóval, feltárult a Mindenség!
Sorra találkozom össze olyan emberekkel, akiknek irigylem az életét. Egyiknek azért, mert önálló; másiknak azért, mert van mellette egy szerető társ (de tényleg!); van akinek azért, mert véleményt tud mondani; van akinek azért, mert nem-et tud. Ezzel egyetemben jut eszembe Rokkzenész, aki másfél óra után kérlelt, hogy "szeresd már egy kicsit magad!". Olyan meggyőződéssel tudtam azt állítani, hogy én bizony szeretem magam, hogy ő elhitte. De csak azért, mert közben rámosolygott a fülem. Hülye fétisek! Két perccel később megint kérlelt, szóval nem vagyok túl jó hazudozó. Elmondta, hogy szép vagyok (ezt többször) meg okos és ritka és kedves, de ezek valahogy baromira nem hatottak meg. Hiába fogom ezt az unokáimnak is mesélni, azon jár az agyam, hogy milyen (önmagamnak se bevallott) állapotban lehetek, ha ennyire átlátszó vagyok még 3 réteg ruhán keresztül is. Azonkívül, hogy visszaküldöm a Blaha Lujza díjat, el kell kezdenem magam igen keményen dolgozni. Két bökkenő van: 1., nem fog ez nekem egyedül menni. Segítségre van szükségem, mind szakmaira (haló, LLI?!), mind barátira. 2., most nem tudom ezt elkezdeni, mert először a tanulás. De azért az unokáimnak majd elmesélem!
De kicsit kanyarodjunk vissza! Akár hagyhattam is volna magam, mert kedves volt és zenebolond (és még sok más), de valami mindig az utamba állt. Ez már rég nem a "Te jó Ég! Anya mit szól majd?!" felvonás, hanem valami egészen más, alattomos dolog. Végig, végig (égig ér a láng) egy arcot láttam magam előtt (na, ez már most betegesnek hangzik). Egy arcot, amit szerettem látni, érezni az illatát, a közelségét és most baromira fáj a hiánya. (Ja, még élő személyről beszélek) Becsuktam a szemem és ott termedt, elbambultam és előugrott az agyam hátsó bugyraiból, és nem akart elmenni! Ott vigyorgott rám a kedves mosolyával, én tanácstalanul ültem, miközben Rokkzenész az arcomat vizsgálta. Ültem ott a műkörmözött kezemmel, a nagylány hajammal és nem tudtam, mit csináljak. Folyton azon kattogott az agyam, hogy mi lenne ha...? És akkor itt lehetőségek tárháza rohamozott meg és már biztosra vettem, hogy Rokkzenész tiszta hülyének néz.
Már majdnem az arcába vágtam a végkonklúziót: kell egy pasi!, de ezt megtartottam magamnak addig, ameddig Nővéremmel át nem léptük a küszöböt. Onnantól aztán bort pont nem iszom (minden mást igen) és vizet prédikálok módon megmondottam én neki a tutit. Nem tudom, hogy ma mennyire emlékszik rá, de én emlékszem, szóval bármikor meg tudom ismételni. Az emlékező tehetségem megmaradása a sok ásványvíztől és a mélyhűtő hidegségűre hűtött szoba miatt lehetséges. "Lelkünk tündér-erdő, virágot hoz és felnő, életet ad egy szebb világnak."
