GoGo

Anya ajánlott nekem egy magyartanárt, az ő régesrégi barátnőjét, Enénit. Elmentem hát én őhozzá, mert vannak az irodalomnak határterületei, melyekkel nem vagyok annyira nagyon tisztában. Nála voltam én kedden, és miután már a fejem kétszeresére nőtt a sok tudástól, kidőltem az ágyra. Előtte, mielőtt elkezdtük a nagy tanulást kezembe adták Kepes András új könyvét, a Matt a férfiaknak -ot. Tudni kell még, hogy Kepes András (jobbaknak csak Andris) Enéni tanítványa volt néhány évvel ezelőtt. Miután megforgattam, kiolvastam belőle pár betűt, leraktam magam mellé az ágyra.

Mikor már nagyon kivoltam a sok tanulástól, elterültem az ágyon és amilyen intellektüel vagyok, pont a könyv mellé. (hát, nahát a sors…) Odaheveredtem tehát a könyv mellé, és ahogy ránéztem, felvetődött bennem a kérdés: hogyan tudják megkülönböztetni a játékosok a bábukat, ha mindkettő fehér? (Egyébként fogalmam sincs, hogy hogyan kell sakkozni. Egyszer ZénóZebulonnal próbáltuk, de miután háromszor megvert, ráborítottam a sakkasztalt.)
Ekkor Enéni ezt kérdezte tőlem: „Szeretnéd megtudni? Felhívhatjuk Andrist és megkérdezhetjük." (naigen, jobbaknak Andris, mint már említettem). Csak egy kérdést tudtam Enéni felé szegezni: „micsooooda? Azért fel tetszene hívni a Kepes Andrást, mert Gogoka, immáron 18 éves, Szeretett Intézménybeli tanuló kíváncsi arra, hogy hogyan különböztetik meg egy könyv borítóján a játékosok a bábukat? Nyilván kacsa az egész és nem is figyel rá oda senki.”
Enéni (akit ezúton is sok szeretettel csókoltatok) a következőt mondta (némi tanári hangsúllyal): "Fel hát! Úgy nem igazán lennék hiteles, ha még ezt se tudnám megmondani.”

Ezután felemeltük a telefont (tényleg közös erővel, mert Enéni immáron 50 éve nem tud lábra állni) és felhívtuk a Kepes Andrást. Először üzenetet hagytunk a rögzítőjén, mert elfoglalt ember ő, majd cca. két perc múlva csöngött a telefon. Mivel nagyon hangos a hangja, mindent kihallottam belőle. És most jön még csak a nem mindennapi rész: Enéni odaadta nekem a telefont.
Én pedig, természetesen egyáltalán nem zavarban (mint sose máskor) illedelmesen köszöntem, majd egyáltalán nem megszeppenve megkérdeztem a hivatalos hangomon, hogy akkor hogy is van ez, a Matt a férfiaknak című könyv borítóján, hogy mindkét bábu fehér?
Érdekel valakit a válasz? Ha már ennyit írtam róla, nyilván mindenkit.
Íme: „Azért, mert ezek a fránya sakkbábuk csontból vannak. És az egyik, ha jól megnézi, kicsit sötétebb, mint a másik. Kielégítő volt a válaszom?”

Ezután én csak egy gyenge „hát, ümm, izé… igen, köszönöm! Viszlát!” – ot tudtam mondani, majd visszaadtam Enéninek a telefont.

Azt gondoltam igazából, hogy pont leszarják, hisz kit érdekel a borító. Bár a (és itt fontos az a) Kepes Andrásról ezt elég nehezen tudom elképzelni. De egyébként, amikor kitartottam a könyvet a napfényre én nem láttam, hogy más színű. Bár énhülye a fény felé tartottam, de a különbség nekem csak kis árnyékban látszik.

Ez óta az eset óta - csak hogy befejezzem a storyt – szüntelenül szerelmes vagyok Kepes András „azért, mert ezek a fránya bábuk...” búgó hangjába.

Enénit pedig alig tudtam otthagyni. Egyedül él ő, illetve segítőkkel, mert Ebácsi több mint egy éve elhunyt. Isten nyugtassa Őt! – és ezt még sosem kívántam ennyire tiszta szívből. Enéni a körülbelül 22 nagyanyám közül, mindig a szívem csücske volt. Illetve, most hazudtam, mert nem mindig, mert néha nem tudtam elviselni, ahogy lefogyott arcában csattog a foga (hülye kiskamaszkor). Nem azért, mert a székéhez van kötve immáron 50 éve, hanem azért, mert még most is (75 évesen) olyan dumája van, hogy betegre röhögöm magam rajta. Persze, látom a szemében azt a rengeteg fájdalmat és keserűséget, amit a betegsége és Ebácsi halála okozott, de még mindig tud vidám lenni. Igen, keserű vidámság ez, de mégis vidám és másokat is húz magával. És kedden megtudtam azt is, hogy a közös kedvenc virágunk a napraforgó. És miért? Enéni ezekkel a szavakkal írta le a közös szeretetünket: „Azért, drága Életem, mert a napraforgó mindig megmutatja nekem, hogy honnan jön majd a Nap. És engem már csak ez tart életben.” (most konkrétan érzem, hogy szorít, rúg, fáj belül. és akármit csinálok, nem múlik el. :-( )

Kedden többször említette nekem, hogy még érettségi előtt menjek újra el hozzá, vagy valamikor vigyek még neki csodakrémet, de még mostanában. Viccesen ráförmedtem, miért? Amit most hoztam az nem lesz elég mondjuk egy évig? Azt mondta, hogy ki tudja.. lehet, hogy ő már akkor nem is lesz itt. Mármint, hogy az otthonában? kérdeztem, de persze pontosan tudtam, hogy mire gondol, de valamiről viccesen kellett kérdeznem, különben az ölébe tett fejemmel egész éjjel zokogtam volna ott nála, az otthonában. Érzésem szerint (mely sosem volt még ennyire erős), együtt zokogtunk volna. Ő Ebácsit és a saját életét siratta volna; én őt és az ő életét. Alig tudtam eljönni tőle (tudom, ezt már mondtam), de már láttam rajta, hogy nagyon fáradt, hisz rég magyarozott már ennyit valakivel. Legszívesebben ottmaradtam volna, és egészen sokáig fogtam volna a kezét, hogy érezze (mert bár vannak gyerekei, Fóton és Érden) nincs egyedül.

Most nekem lenne erre szükségem és ezért a következő tervet találtam ki. Akarok egy golden retrievert! Méghozzá, Őt akarom! (a változatosság kedvéért Enéni lánya a kutyatenyésztő) Két órája gügyögök ennek a képnek, ja meg ennek is. Anya persze hallani sem akar Bridgiről (mert ez a neve), de majd később. Bár akkor majd már egy másik Bridgi lesz, de nem baj. Egyébként az „akarok…” kijelentésemmel leplezetlenül állítom, hogy nem vagyok más, mint egyke.

Ez az este olyan „ha volna kivel összebújni…” este. A kérdés csókolom, akadémikus. És ebből adódóan az este magányos. És egyébként "cuncér" vagyok - ez legalább kicsit bíztat, hogy nem leszek 70 éves koromban még mindig egyedül.