Ott kezdődik a történet, hogy meg kell említenem, hogy miféle dolgokra képes az, ha az ember lányának azt mondja az ő MLB-je, hogy "ha nem vagy ott, otthagyunk." (méltán híres vagyok a történelmi léptékű késéseimről) Emiatt az ember lánya már jó korán ott leledz a helyszínen, hogyha mégis előbb lennének ott, még véletlenül se hagyják őt ott. Aztán amikor odaértük jó sok időt töltöttünk a gyönyörű szabadban, mert jó. Aztán elérkezett az indulás pillanata, én pedig kimenőt kaptam - így hát duplán jó. Az autóban aztán kicsit megnőttem, mert hátra csapott az eső - ez MLB-m apukájának nagyon tetszett, nagyon nevetett. Én pedig örültem, mert jó ha az ember nevet.
Aztán MLB-m úgy gondolta, hogy sétálnunk kell a hidegben. Szeretem ezeket a rejtélyeket, mert nincs időm rajtuk gondolkodni, csak vannak és kész. Aztán pár perc múlva úgyis mindig megtudom, de addig annyi minden jut eszembe, hogy az már nem gondolkodás. MLB-m aztán közölte velem a titkot, én pedig pár percig nem tudtam megszólalni. Ezek azok a percek, amikor nem lehet, nem is kell. Mert "A szó általában, akármilyen ékes vagy mélyenszántó legyen is, csak az egykedvű emberre hat, de nem mindig tudja kielégíteni azt, aki nagyon boldog vagy nagyon boldogtalan." Így hát egy ideig hallgattam, aztán rákapcsolt a gépezetem, mert mégsem se nem bandukolhatunk egész este szótlanul. Közben kurva hideg lett, mert hát mikor legyen hideg? Természetesen akkor, amikor ránk jön az egész éjjeli sétálhatnék. Így hát felöltöztünk. Nálam persze semmi éjjeli-meleg cucc, ezért MLB-m cuccaiba, különös tekintettel a hétmérföldes csimmára. Szinte egész éjjel sétáltunk, beszéltünk, hallgattunk, telefonáltunk és (ez a legjobb) macskát mentettünk.
Egy szegény fekete ciccmicc árválkodott az utcán. MLB-m elővette a James Bond jelmezét és meg akarta menteni az elárvult állatot. James Bondnak van egyátalán társa? Mostantól lesz, én voltam Jane Bond. A mentés egészen addig sikeres volt, míg át kellett magam préselnem a kerítésen (Tomb Raider hozzám képest kutyafasza), és míg meg nem karmolta MLB-met az a büdös dög. Otthagytuk, faggyon meg, mi megpróbáltuk.
Ezután következett a titok miatti kínos megérkezés, de megoldottuk. Majdan újra csendben ültünk, mert csend az jó. Én pedig a csend miatt kidőltem, aludtam egy órát, amikor mégis szükség volt rám. És, ámbár ezt érezni jó, mégis jobban örültem volna ha a lottó ötös bankszámláján létét osztja meg velem. Kimaszírtam a hátából a görcsöket és a mérget - vagy legalábbis igyekeztem. Feje is fájt, abból is. Aztán a homlokából is. Erről meg eszembe jutott a József Attila idézetünk. De mire ezt meg tudtam volna vele osztani már egyenletessé vált a lélegzete, ezért magamban tartottam. 15 perc múlva kelnem kellett és el kellett jönnöm, de azért normálisan ágyba tettem, elaltattam. Nagyjából rendet hagytam magam után, ne legyen rám panasz. Szép álmokat kívántam, és a lelkére kötöttem, hogy hívjon, ha bármi van. Nem hagytam cetlit, amiért egész nap mardosott a bűntudat...
Hazafelé aztán elfogott a féltés, hogy most akkor mi is lesz. Annyi mindent beszéltünk egész éjjel és arra gondoltam, hogy visszafordulok. Felmászom az ereszen és leülök az ablakpárkányra. Ha már úgyis Tomb Raider és Jane Bond vagyok. De aztán csak egy smst írtam, amiben leírtam a leírandót. Kevés szóval, ha már hallgatni nem tudtam.
