Azt gondoltam magamról (általában mindig), hogy tudok mértéket tartani. Amikor néha iszom, amióta van a madárdiétám (by ZénóZebulon), amikor beszélni kell (na jó, ez kamu), amikor menni kell, amikor jönni kell. A(z általam felállított) szabály egyszerű: tudni és/vagy ismerni kell a határt. Azt hiszem, ismerem a saját határaimat.
Ez az elméletem akkor bukik meg, amikor az előre megbeszélt határok elvesztik szilárdságukat, felborulnak, összekuszálódnak. Ilyenkor valami olyan hátba döfést érzek a hátamba azzal a bizonyos hentesbárddal (ezt a szót Csibikétől tanultam az előbb), és szorítást a torkomban ami ha nem múlik el záros határidőn belül, megveszek. Elkezdek azon gondolkodni, hogy én csesztem-e el, amikor felállítottam a kártyalapokból álló határvonalat. Van-e ősbizalom? Ha van, hol van? A kérdés igencsak sürgetően hat rám (miközben a csodálatos Hajlakk című film zenéjét hallgatom), mert ha ezt nem tudom meg hamarost a helyzet elmérgesedhet. Bár már mindegy, már benne van a kígyó méregfoga.
Csak a mai nap szentsége és tisztelete miatt nem káromkodom hosszú sorokban. Ma van ugyanis Az ünnep, Nagyikám születésnapi retro- és családi partija. Én, mint stand up comedy főszereplő leszek jelen, és mint valamiféle show elem. Köszöntő megírva, mindenki sírni fog. Én vajon kibírom az egészet anélkül, hogy a vészesen közelgő elmúlásra gondolnék?
