"Olyan furcsák vagyunk mi emberek. Az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. A másikról azt hisszük, hogy boldog talán, Irigykedünk egy vidám szaván. Azt hisszük, a másik szeme ragyog, Gondolatai tiszták, szabadok. Nem vesszük, ó dehogy vesszük észre, Hogy könnyek égnek csillogó szemében. Különösek vagyunk mi emberek, Az egyik szemünk sír, az ajkunk meg nevet. Hazugság az egész életünk, Hisz akkor is sírunk, ha nevetünk." Dante
Ma ismét szembetalálkoztam azzal,hogy milyen amikor egy nekem kedves ember elveszít valakit.És mégis csinálja a dolgát,segít nekem,de még az elején kiönti nekem a lelkét(vagy csak annak a felét) ezzel engem tökéltesen lelomboz,keresem,hogy hogyan tudnék Neki segíteni.Aztán röpke 2órás gondolkodás után rájövök,hogy szavak nem is kellenek ehhez. Ezekelőtt persze lestem-néha félve-hogy miként tudnék Neki segíteni,abban,hogy ez talán egy kicsit könnyebb legyen.Egészen rossz volt,amiket mondott.Nem is rossz,inkább megérintő.Aztán visszatértünk arra,amit csináltunk,aztán beszéltünk egészen másról és ismét visszatértünk az elmúlásra."Akiket igazán szeretünk, azok haláluk után sem hagynak magunkra minket. Ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban."-ez így van. Igyekeztem megnyugtatni,bár nem tudom,hogy ez mennyire sikerült.Nyilván Neki nem én vagyok az egyetlen,de nekem pedig Ő az egyetlen,aki segített.Nem szavakkal.Hangokkal.Amiket együtt szólalatattunk meg. Csodálatos érzés volt. Láttam rajta ma is,hogy ezek a hangok egészen elfeledtetik Vele az otthoni dolgokat. Aztán egy pillanat alatt eszébe jutott minden és majdnem sírt. Megjelentek bennem hasonló érzések és az óránk inkább egy pszichológiai önképzőkörré kezdett átalakulni.Nekem így is tetszett. Igazából Ő is csodálkozott,hogy miért rendítette meg ennyire ez az egész. A. miatt, már megfejtettük,ketten. Azt hitték,hogy a lánya vagyok.Egészen vicces volt. Nekem legalább is tetszett. Ákost hallgatok+Enyát.Felváltva. A tökéletes lelkibéke számomra valami ilyesmi. Most ezt igyekszem helyrebillenteni. Nagyonigyekszem. Szeretnék elmenni hnap az angliás találkozóra(jegyzem: nem vagyok angliás,még sohasem voltam Angliában,de rendesen beépültem Adri lévén a társaságba.Ugye Ritám??),de nem akarok ilyen gyászos,kibőgött pofával odaállítani és elrontani ott a kedvet.Nem úgy,mint augusztus 20.-án.Ugye Ritám??Na az nagyon durva volt.Meg a múltkor is,amikor nem mentünk be Quimbyre.Ugye Ritám??(najó,abbahagytam.Csak mégegy: ) Pedig Ritám Miattad szeretnék elmenni.Ugye jössz??(tényleg befejeztem)
Ma nagyon izgultam és drukkoltam Krisztának!!!(Remélem olvassa)És már annyit tudok is,hogy a színes cetlik hatásosak voltak a lakásában.Na meg persze valószínüleg a drukkolásom is főfőfő szerepet játszott ebben.Meg mindenkié akik drukkoltak.Mert tuti,hogy rengetegen drukkoltak!!Azt hiszem mindenhogyan(fizikailag és lelkileg) eléggé fáradt vagyok ahhoz,hogy elmenjek aludni,hogy hnap friss és vidám legyek az angliás találkozón. De én,ha belül szomorú vagyok,akkor kint nevetek,mert "Olyan furcsák vagyunk mi emberek...."(ld. fent)
