GoGo

Tegnapi hangverseny: késtem.Már akkor tudtam,hogy nem érek oda időben,amikor már itthonról is később indultam,mint ahogy gondoltam,Anyuval mentem.A Zeneakadémiára ritkán járok és nem is ismerem a járást,de nagy nehezen feltaláltam a harmadik emeletre és az erkély előtt megállva megkérdeztem az ott álló őrnénit,hogy hol van vajon az erkély?Jólvan,gogo...ide se jössz többet.-gondoltam.Minden félelmemet leküzdve(hogy kik fognak onnan rámnézni)bementem és leültem a második sorba.Szerencsére nem késtem el annyira,de Őt nem láttam. Ismét megjegyeztem magamnak,hogy vagy távcsövet hordok magammal vagy elhozom a szemüvegem az optikustól.Még nem döntöttem el,hogy melyik lesz. Elkezdtem pásztázni a pódiumot,hogy vajon hol zenélhet Ő? Aztán belépett Anyu is(nagyobb késéssel,mint én) és megtaláltuk közösen,bár én sejtettem,hogy hol is zenélhet. Csak ültem és néztem Őket. Néztem,hogy milyen szépen siklik a vonó a húron ésgondolkodtam,hogy vajon én eljutok-e majd ilyen szintre? Amíg hallgattam őket ebben a katarzis állapotban rájöttem,hogy én tulajdonképpen szeretek Vele beszélgetni csak nincs rá alkalmam. Aztán beszélgettem is vele egy kicsit.Az eszemmel tudom,hogy nem lehetek telhetetlen,de egy kicsit többet gondoltam,de ez is több volt,mint a semmi. Örültem,hogy láthatom.Ő pedig örült,hogy elmentem. Örültünk egymásnak,érdekes volt ilyen őszinteséget még sohasem éreztem.Boldogsággal töltött el ez egy kicsit. Kicsiny életemben kicsiny boldogság.A nagy kérdés csak ez: vajon eljön-e egyszer a nagy boldogság akiről mindenki beszél?