GoGo

Tatiosz: Kérdések
Ha tudsz egy szóval úgy fordítani a dolgon, hogy megvilágosodjék a kérdés, akkor mért ködösítesz? Ha tudsz egy mosollyal más arcára mosolyt csalni, akkor mért pártolod a mogorvaságot? Ha tudsz egy kézmozdulattal másokon segíteni, mért tartod karjaidat béna lustaságban? Ha tudsz szeretni, mért várod el, hogy előbb mások szeressenek?

Tatiosz: Szerényen tündökölni  
Senki sem születik készen: légy azzá, amivé legjobb hajlamaid szerint válhatsz. Ki elindult, s még nem érkezett meg, bíztatóbb a helyzete a soha el nem indulónál.
Soha nem késő elindulni, soha nem késő szeretni.
Mikor arra vágysz, hogy észrevegyenek, megértsenek és szeressenek, tudd, hogy a többiek is erre vágynak.
Miért szeretnek minket a többiek? Amiért egyáltalán szeretni érdemes: magáért szeretetért.
Tanulj meg szerényen tündökölni, mert ez az emberi.   

Tatiosz: Tartalékok
Mindenből kettőt tartsunk kéznél, ami az élethez kell. Ekkor az életünk is kétszer annyit fog érni.
Két mosolyunk, két kedves szavunk legyen egy helyett. Megkettőzött szeretet, türelem, jóindulat - az élet mindennapos kellékei.
A jóból, a kellemesből tartalékunk legyen, hisz kétszeresen kell azt osztogatnunk. A természet bölcsen gondoskodott az egyről: társat rendelt mellé, hogy törékenységétől megóvja. A férfihez a nőt a nőhöz a férfit. Az emberhez embert. A szeretethez szeretetet.
Mindenből kettőnk legyen. Így ha apadna a szeretet, fogyna a türelem, csappanna a jóindulat, ott a tartalék a kezünk ügyében. Tudjuk, hogy hol keressük őket, és boldogságunk is megduplázódik.

Tatiosz: A szív törvénye
Ne hajolj meg a sors előtt, csak azért, mert az úgy kívánja. Célod van, s aki ismeri a célt, merje birtokolni a rávezető eszközöket is.
Ha mégis elgyöngülnél a cél előtt, fordulj a szívedhez tanácsért. Egy kis késlekedés nem árt: ami hamar áll elő, hamar a semmibe vész. Nincs jobb társ az erős szívnél, mely a kellő pillanatban átsegít a bajokon. Élj a szív törvénye szerint!
Akinek célja: a helyes élet – annak eszköze: az emberség.

Tatiosz: Csillagok találkozása
Szeretnéd tudni, hogyan válhat az ember csillaggá?
Püthagorasz erre azt feleli:
Ne edd meg a szívet!
Szeretnéd tudni, milyen kapcsolat van az ember és a csillagok között?
Csak az az ember emelkedhet csillagmagasságokig, aki szeret; csak az találkozhat csillagtársával, akit szeretnek. Ha két ember egymásra talál, végtelenné tágul a tér, elmosódnak a tengerek, hegyek, sivatagok körvonalai; öröklétnek tűnik az idő, melynek egyetlen valóságos része: a pillanat. Ugyanazt látják a világból, amit a csillagok a földre tekintve. Lágyabbá válnak a színek, kellemesebbé a hangok, a vasziliko (Görögoszágban honos nagyon szép és illatos virág; a lélek szimbóluma) illata betölti a mindenséget; fogékonnyá, szárnyalóvá lesz a lélek, megduplázódik a tetterő. Ne edd meg a szíved, hogy a csillagok közé emelkedhess!
Platón a szerelmet az élet végzetes keserűségének nevezi. Azt is mondja: aki szeret, az meghal a maga számára, hogy a másik számára élni tudjon.
Nála a szerelem önkéntes megsemmisülés. Amennyiben belehalunk a szerelembe – itt a viszonzatlan egyoldalú vonzalomra gondolok –, úgy valóban keserű; de ha szeretünk, és viszontszeretnek én ezt így nevezem: csillagok találkozása.
Aki szeret, önként átlép egy másik, a tértől, időtől, világoktól független dimenzióba, hogy ott találkozzék a szeretett lénnyel, aki az ő kedvéért önként átlépett a tértől, időtől, világoktól mentes dimenzióba.
Életet jelent a csillagok találkozása. Lemondás, fájdalom, keserűség nélküli életet – boldog életet: az ember számára elképzelhető legboldogabbat.

Márai Sándor: Arc
Utolszor a temető kápolnájában láttam apám arcát. Egynapos halott volt: ez is kor: valami hasonló, mint az egynapos gyermek: az arc megváltozik, már nem tökéletesen azonos az ismert arc vonásaival. Orra megnyúlt. A kápolna őre rakosgatta a koporsó körül a virágokat, s egyszerűen és bizalmasan mondta, mint valamilyen érdekes és jó hírt: "Már sárgul."
Csakugyan, ez már a halál sárgasága volt. Aztán beszéltek és énekeltek. Ekkor, a küszöbről, láttam arcát utoljára. Méltóságteljes és mindentudó volt arca. (Vannak ostoba halottak is.) S még valami, amit nem tudok elfelejteni: ez az arc nem bocsátott meg, nekünk, az embereknek, a világnak, senkinek.

Márai Sándor: Ajándék
És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándékozott, micsoda bőség, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajlok, úgy köszönöm meg.


Márai Sándor: Halott sirály
Alkonyat felé a dagály elhozta a kikötőbe a halott sirályt. Széttárt szárnyakkal úszott a tajtékos, fekete-zöld víz hullámain, egyenletes és komoly ringással, mintha megpihenne valamely komor és merész kaland után, két földrész partjai között. Ez a két földrész, e két part az élet és a halál.
A halott sirály széttárta szárnyait és oldalt hajtotta fejét. Most csak megadás volt és lágy, ringó szelídség. Áthajoltam a parti korláton, és sokáig néztem a sirály tetemét. Hol és hogyan halnak meg a sirályok?... Egy pillanatban lehullanak az égből, mert elfáradtak, a hajók, az ég és a tengerek között?... Vagy angina pectorisban halnak meg? Vagy szívelzsírosodásban?... Nem tudunk semmit. Talán csak meghalnak, mert elég volt.
Reggelre elállt a vihar, a kikötő öble üres volt, a szél és a víz eltemették a halott sirályt. A víz sima volt, mint egy óriási sír márványlapja, az ég kupolája világoskék, mint egy titokzatos és fönséges mauzóleum tetőzete. A sirályok sírboltja egyszerű, magasztos és jeltelen, mint a királyok nyugvóhelye. Életük és haláluk körül titok van. Emeljük meg kalapunk, tisztelegjünk.

Márai Sándor: Pillangó
Egy pillanatra megvillant az értelem fénysugarában a gondolat, mint a pillangó - de te éppen másra figyeltél.
Valaki beszélt, valamire vágytál, valami kínzott vagy elfoglalt. S mikor utánanéztél, már elröppent a gondolat, mint a pillangó.
Ezért tanuld meg, hogy gondolkozni nem is lehet elég figyelmesen.
Nem élhetsz eléggé készenlétben, ha gondolkozni akarsz. Mert néha megvillan az a kis ötlet, mely nem éppen világraszóló; talán csak tetszetős, valami, amit érdemes óvatos ujjakkal megragadni, gombostűre fűzni és üveg alá állítani, örökre; s ha nem figyelsz oda, továbbrepül ez a színes semmiség, s nem tér vissza soha többé, s üresebb és szegényebb lesz a világ.
Te csak figyelj, akármit beszélnek is körülötted. Figyelj a pillangóra, amint átlebeg az értelem fénysugarán, villogva, himbálva és táncolva, s ne légy soha lusta, fáradt vagy közömbös, kinyújtani utána kezed.

Márai Sándor: Két kézzel
De te csak írjál két kézzel, pazarolva. Ne hallgass reájuk, ízlésükre, tanácsaikra, divatjaikra, parancsszavaikra. Bízd reájuk, hogy vitatkozzanak, meghatározzanak - te csak írjál, két kézzel, s adj oda mindent, ne törődj semmi mással.
Ne sajnáld a mondattól azt a fél órát vagy fél napot, ami kell hozzá, hogy egész, igaz, helyénvaló, gazdag s ugyanakkor könyörtelen, mértéktartó és valóságos legyen.
Ne sajnáld könyvedtől azt a tíz vagy húsz évet, ami kell hozzá, hogy az inkubációs idő leteljen, s egy napon csakugyan írjad, mert nem tudsz többé kitérni előle.
Ne sajnáld életed - mit ér, ha nem az írásnak adsz oda mindent, egészséget és boldogságot, mit számít egy vagy száz év múlva, hogy boldog vagy beteg voltál, ha nem végezted el dolgodat, nem teljesítetted kötelességedet?
Mindent adj oda, hallod, - s két kézzel adjad, pazarolva, fenntartás nélkül. Mi lesz akkor, ha mindent odaadtál?
Semmi. Csak így lesz jól, mert ez volt a dolgod.