GoGo

Mikor ismerszik fel,ha az ember lánya tényleg nincsen jól? Miből szűrheted le ezt önmagad? És a külvilág? Önmagadnak talán a legnehezebb bevallani,hiszen hétvégén kialudtad ezt az egészet.
Tegnap éjjel megnéztem a Szabó Magda interjút,megemlékezést,mert most éppen a Pilátust olvasom.Hétfőn kezdtem,nem véletlenül. Ha egy ilyen könyvet olvasok egy olyan írótól,aki még él, talán csak lekötözések árán lehet megakadályozni,hogy ne kutassam fel,hogy hol lakik és ne kérdezzem meg tőle a zokogás miatt artikulátlan hangon,hogy "Hogy lehet ilyen szépet írni?Hogy volt erre képes?" Most mindenki elétárult az ok,hogy miért nem olvasok magyar könyveket,olyanoktól akik még élnek.(imádom a könyveket,imádok írni..ezt a könyves-írós dolgot persze bármelyik pillanatban meg tudja változtatni,bárki.tehát: hajrá!) Szóval ültem az ágyamban,nyakig betakarózva és meghatódva hallgattam Szabó Magdát,aki magáról mesélt. Párhuzamokat vont Önmaga és Vitay Georgina között;elmesélte,hogy milyenek is a gyerekek;mesélt a szüleiről. Volt korábbi interjú részlet is,amelyben ezt mondta: "az életem írással kezdődött,úgy is kell,hogy véget érjen. " Ennél a mondatnál már éreztem,hogy ez nem lesz egy könnyű interjú a lelkemnek,de azért néztem. Nem tudom,hogy miért. Tisztelet,kíváncsiság vagy valami egészen más? Az utolsó interjúban a könnyekről,a sírásról is nyilatkozott. Arról,hogy Ő hogyan teszi vagy éppen hogyan nem. Csak ennyit mondott:
"Sírni? Sírni sosem tudtam.Nincs hozzá tehetségem."-éreztem,hogy a lelkem már zokog,elöntötték az emlékek,de kitartottam hiszen: nem sírhatok egy interjún az éjszaka közepén!Az mégis milyen? Kitartottam hát,hiszen ez egy kihívás,challenge(köszönöm!). A végén már az emlékek egy hóvihart majd egy lavinát kezdtek elindítani bennem és éreztem,hogy a könnyeim ma nem ragadnak bent. Kijönnek,végre, 3hét után. Lehet érezni a témából,amiről szó van,hogy bizony lassan vége lesz a beszélgetésnek és sokan lefekhetünk aludni már. Ez nem olyan "végre alvás!" mondat,hanem egészen másmilyen...fájdalmas,elengedős,bár nem értjük,hogy miért hiszen nem is ismertük. Meghalt.Szomorúak vagyunk,mert elmúlt. Siratjuk.
"Ne sirassátok édeseim!Ne sirassátok,azt ami elmúlt,ami tönkre ment!"
Ezek után,mint a filmekben úgy tört ki belőlem a zokogás,olyan intenzitással és olyan hanggal,hogy ki kellett mennem a szobából,mert féltem,hogy felriad valaki. Majd a fürdőszobába állva,akárcsak Bree Van de Kamp a Született Feleségekben,zokogtam másfél órán keresztül. Majd,mint ki jól végezte dolgát letöröltem a könnyeimet,kifújtam az orrom,megigazítottam a hajam(mintha ez éjjel fél 2-kor bárkit is érdekelne) és csendesen megjegyeztem magamnak: Jól van.Mostmár azt hiszem ideje aludnom. Az ágyam felé haladva még azt is megjegyeztem magamnak,hogy bezzeg nekem van a síráshoz tehetségem,bár ilyen helyzetben kinek ne lenne?! Majd belegondoltam,hogy délután mit olvastam a Pilátusban és ez jutott még eszembe:
Nyugodjon békében!