GoGo

Tegnap szöget ütött a fejembe, amit Művész Nővérem blogján olvastam. Nos, igen, mert Őt is sikerült inspirálni eme nemes tettre. Szóval, hogy ki is az igazi barát. Idézgetek Tőle egy kicsit: "Fut, rohan, nincs ideje. Hiányzik. Kezdem megszokni. Bár...a nagy túrót, nem vagyok hajlandó megszokni! De ha reklamálok és egy kis figyelmet követelek, akkor megkapom, hogy egy igaz barát nem viselkedik így. Akkor meg sikerül bennem a lelkiismeret furdalást kelteni, hogy tényleg, milyen barát is az ilyen. (...) Nemhogy kivárnám a sorom...majd csak egyszer rám kerül. És lesz majd az az utópisztikus pillanat, amikor nemcsak kutyafuttában, autóban jövet-menet, két telefoncsörgés között beszélünk. Mit szeretnék? Egy órát, amikor csak rám figyel. Én meg őrá."

Nehogy már egy lassan 12 éve tartó dolog amiatt menjen tönkre, mert rohan. Vagyis nem is rohan, mindenre van ideje csak éppen énrám nincs. Volt valaha ez barátság? Most, úgy érzem, volt. Vágyom arra, hogy beszélgessünk, hogy elmondja ki és mennyire volt gonosz, és ugyanakkor ezeket én is el szeretném Neki mondani. El szeretném mondani, hogy ki bántott és ki szeretett. Eszmecserét szeretnék arról folytatni, hogy melyikünk, mire vágyik. De, persze most várnom kell, hiszen az Ő élete most jó, rózsás. Úgyis mondhatnám, hogy rózsaszín ködben úszik, hiszen megkapta azt, amiről minden fiatal lány álmodik. Utolsó hangomból (de tényleg) írtam Neki egy segélykérő, S.O.S sms-t, amiről tudni illik, hogy nem akkor írja az ember mikor a wc lehúzásban kell segítség. Másfél nappal később, semmit mondó válasz arról, hogy igazából ha gondolom, fulladjak bele az óceánba. Másnap, orvosi szobából, kifelé menet, újabb sms, állapot tájékoztatás. Éjjel 2-kor válasz, semmit mondd. Reggel újra megnéztem, akkor is. Délután felhív, mikor tudja, hogy nem beszélhetek. Ezekszerint nem figyelt rám (talán bele is ásított abba, amit írtam), én csendesen sírok, miután letettük. Tartalmas beszélgetés volt, nekem elhihetitek.
Ma msn beszélgetés, de ismételten nem tartalmas, mert rohan. Táncra megy. Nem gyerekért az óvodába (jól is néznénk ki), nem kutyával sétálni, nem pisilni vagy éppen levegőt venni, táncolni. Jó, persze, ez is kell, akinek lehet éljen vele. Én meg, mit csinálok, itthon ülök, némán, csendben, mert még zenét sem hallgathatok.

Anya nem rég jött haza, megőrjít. Kocsival beáll, kapu becsuk (hallom), csönget. Éppen lelkizni próbálok, nem megyek le, megint csönget. Nem törődöm vele, gondolhatja, hogy valami oka van annak, hogy nem megyek le. Azért se megyek le, megint csönget. Le akartam kiabálni, hogy ne csöngessen. Egészen a "de..(Anya ne csöngess már)"- ig el tudtam jutni, hangilag. Suttogva. Jó, lemegyek, köszönök, puszi, mit hoztál? Tátogok, nem érti. Leírom, nem látja, nincs rajta szemüveg. Mutagatok, néz. Belesusogom a fülébe ezt a nagyon érthetetlen szókapcsolatot: mit hoztál?, erre a válasz: "amit megbeszéltünk.". Segítek, elrapakolok, feljövök, vissza a szobámba. 2 perc múlva jön a kérdés: kérsz valamit enni? Veszem a levegőt, hogy kiabáljam: semmit. Hangot persze nem tudok kiadni, meg egyébként se lehetne. Lemegyek, ugyanaz a procedúra, mint az előbb. Mutatom, nem figyel. Leírom, nem látja. Tátogok, nem érti. Feladom. Felérek a szobámba, ajtó becsuk, Gogo összecsuklik, bele a szép, új babzsák fotelébe, csendesen sír.

Miután összeszedtem maga, betettem valami Quimby klasszikust. Bár nem szabad zenét hallgatni, félő, hogy megbolondulok, így hát lesz, ami lesz. Még régen összeállítottam egy-két "Quimby kedvencek" névre hallgató listát. Mivel indul? Hát, mivel... Don Quijote ébredése. Utána meg Otthontalanság otthona. Tagadhatatlan, hogy jó ízlésem van.

Közben azokra az emberekre gondolok, akik mellett egyszerűen csak jó lenni. Ott ülni mellettük és nézni vagy éppen nem nézni egymást, hallgatni a csöndet. Akiknek biztonságot ad a jelenlétük, védelmeznek, szeretnek. Meghallgatnak (most könnyű dolga van), tanácsot adnak, vagy csak úgy vannak. De vannak. Ott és amikor szükség van rájuk.