Tegnap volt a kommunális pszichológizálás. Azt gondoltam, hogy Ms. Mindentudó is ott lesz és végre, közel két év után, találkozunk végre. Észleltem, hogy ebben a felsőoktatási intézményben mindenkinek van egy nagy mappája (másnéven fakkja), ahova a kedves diákok, tanárok, belehelyezhetik az üzeneteiket. Máris szimpatikus. Vajon lehet saját bögrém is? :-) Rögtön levadásztam a mappáját és tanácstalanul álltam előtte. Írjak meglepetés üzenetet, vagy inkább telefonozzam fel, hogy az intézményben tartózkodik-e? Nem maradt túl sok időm ezen gondolkodni, mert fel kellett vonszolnom Anyát és magamat a második emeletre, ahol a Zarándokutakról tartottak fejtágítést. Itt és most közölnöm kell azt, hogy "Lineáris fejlődés nincs, mindenképp körbe kell járnunk önmagunkat." (Jung) Innentől kezdve támogatva van a spirálom, amiben vagyok, csak az a fontos, hogy az a pont, ahonnan kiindultam ne legyen a végpont is. Az előadó idézett Weöres Sándort is, mégpedig a kedvencemet: "alattad a föld, feletted az ég, benned a létra.", és ezzel nekem ajándék ötletet adva, karácsonyra. Bolond voltam, mert kikapcsoltam a telefonomat és így nem tudtam, mennyi az idő. Az előadásokban szerencsére nem volt átfedés, így könnyen elértem a következőt és közben belefért egy telefonálás is. Ms. Mindentudót hívtam fel, nem bírtam ki. Örült nekem, én is neki, de ebbe az örömbe beleszőttem a dilemmámat a mappája és a szobája közti távolság középpontjáról, ahol én álltam. Megbeszéltük a keddet, de az nekem nem jó így maradtunk a további telefonos egyeztetésben. Mint mindig :-(
Nem volt sok időm ezen búslakodni, mert idő volt, kezdődött a három napos esemény címadó előadása: "Velem minden útközben történik", Schaffer Erzsébettel. Ő írt rólam egy történetet, bár azt mondta, hogy sokak magukra találnak benne. (kis)Lányos zavaromban majdnem elfelejtettem neki ezt mondani. Mikor ez az előadás eszembe jut, arra gondolok, hogy ő az én Pipacsvirágom. Ugyanis két kötött pipacs lógott a nyakában. Tagadhatatlan. :-) Most az ő könyvét olvasom, kedvenc könyveim közé tartozik, hiszen életrajzi, de valahogy mégis más, mint az eddigiek. Nem róla szól, bár azt se bánnám, hanem "szemérmetlenül privát gondolatok, amelyekre talán rímel egy-egy találkozás". A hátoldalán lévő írás fogott meg, amely így szól: "Volt egy ember az életemben, tőle akartam megtudni mindent. Őrá voltam kíváncsi. Tőle kérdeztem volna, mi a szerelem? Hol a becsület? Szokott-e félni? Mi végre minden. Mit tud a születésről, és mit tud a halálról. Hiszi-e az Istent. Mért jár hajnalonta mezítláb a fűben... De elment. (...)" Ebből a két egyezésből (plusz a mottónk!) úgy gondoltam, beülök, veszteni semmit nem fogok. Nem is, ilyen előnnyel rég nyertem. A hallgatóság vagy mosolyogva sírt vagy sírva mosolygott, de itták a szavait. Nem értem miért beszélek T/3-ban, mikor én is ugyanezt tettem.
Úgy képzeltem el ezt az előadást, hogy leül a zölddel kárpitozott székre, körbebugyolálja magát a narancsárga 6 méteres sáljával, és mesél. Ebből minden stimmelt kivéve az ülés, majd a narancssárga 6 méteres sál. A végén feltette a kérdést, hogy van-e valami kérdésünk az előadásával kapcsolatban? Bár tudja, hogy ennyi történet után nehéz bármit is kérdezni. Két mögöttem ülő nő egyből megkérdezték: "maradhatunk még?", maradhattunk. Úgy fejezte be az előadást, mikor már száz órával túlléptük a megadott határidőt, hogy egyszer egy könyvtárban kellett előadást tartania és arról panaszkodott neki a vezetőség, hogy van egy előadó, aki ahogy öregszik egyre nehezebben tudja befejezni, határt szabni a történetei végének. :-)
A végén kihagyhatatlan volt számomra a könyv szignózástatása. Pár mondatos csevej az Álmok völgyéről, a pipacsokról, és egy következő beszélgetésről, majd telefonszám cseréről. Elmondta nekem, hogy látja rajtam, hogy még fiatal vagyok és ezért most mégegyszer elmondja nekem, hogy nyissak a világ felé, ne legyek begubózott ember és egy évben egyszer csináljak valami olyat, amit tavaly nem csináltam. Megmondtam neki, hogy az ittlétem egy ilyen volt. Összemosolyogtunk, kezet fogtunk és kimentem. Közben pedig visszaidéztem az arcát, mikor megérkezett és mikor eljöttem, és meg kell, hogy állapítsam: miközben mesélt, megfiatalodott.
Az ajtó előtt egy kicsit megszeppenve álltam és kijelentettem, hogy azért leszek újságíró, hogy ilyen emberekkel beszélgethessek! Eközben erősen szorítottam a könyvem.
