Hajam nem kendőzetlen, frissen mosva (vasalva soha!). Annyi sampon kell a hajamra, mint egy lónak, bár legalább a fogaim nem úgy állnak. Nem mellesleg nagyon hullik a hajam. Egy kisebb parókát lehetett volna összehozni abból, amit a lefolyóból halásztam ki az imént. Vagy hajgyógyászt kell keresnem, vagy sampont kell váltanom, vagy hordanom kell a nemrég beszerzett kalapomat.
Holnap megyek falura, kutatni. Hogy miért halt meg és, hogy miért született újjá. Milyen távmunkában élni és ennek miféle előnyei és hátrányai vannak. Meg egyáltalán, milyen Dél-Zselicben élni egy hamvaiból újjászületett faluban? Milyen ott fiatalnak, felnőttnek és öregnek lenni? Milyen ott élni? Ahogy egyre jobban beleélem magam, kezd tetszeni a feladat, amely kommunális.
A lapra, ami tájékoztat az van rákasírozva (nem aszfaltbetonnal!), hogy vigyünk magunkkal szalonnát, kenyeret, hagymát, hogy amikor éhesek vagyunk legyen vésztartalékunk. Mindenből. Már akkor csodálkoztam magamon, mikor igent mondtam, hogy én a nagy Budapestről, falura merészkedem. Na, de itt aztán tényleg kettéállt a fülem! Persze, szalonna, meg hagyma... örülök, hogy nem magassarkú csizmában megyek! Nehezen, de kikerült a hátizsákból. Mostmár egyre több embernek este fess pesti nőként szólalok meg a telefonjából, így maradnom kell ennél a stílusnál. Azért a konzerv cipő megmaradt. És, persze bioszt és könyvet is viszek, hiszen ki tudja. Ja, meg telefont, meg iPodot. A telefonügylet kockázatos, mert vagy lesz térerő vagy sem. És mi van az áramforrással, ha esetleg lemerülnék?A hátizsákom akkora, mintha A Nagy Útra mennék, szépErzsébet királynéval. Pedig ez csak két nap. :-)
Tetszik, hogy mostanában folyamatosan úton vagyok, 3 napja nem aludtam a saját ágyamban. Nem, nem azért, mert más aludt benne. :-) Tegnap lent ragadtam a nappaliban, így jár, aki este nem a saját szobájában tévézik. Velem minden útközben történik - mondhatnám így is. Emberekkel ismerkedem, sorsokkal találkozom, bár a legtöbbjét nem rögzítem itt. Nővérem azt mondta, hogy írjak könyvet, hogy jussanak ezek a gondolataim sokszor eszébe. Talán koppintás lenne, mert hát más is, de valahogy tetszik az ötlet. Médialány (akinek semmi köze Médiafiúhoz) úgyis azt mondta, hogy én regényíró palánta vagyok. Innentől pedig egyenes az út. Hogy mit írnék a könyvembe? Emberi életeket, vagy talán egoista módon, az enyémet. Cenzúrázatlanul, álnevekkel (akárcsak itt, nem. mégsem. Más neveket találnék ki), véleményeket arról, hogy mit szabad egy emberrel megtenni és mit nem. Mitől szabad eltiltani, hogyan szabad rendelkezni a sorsa felett, vagy mitől kellene óvni. Legyen az gyerek, kamasz vagy felnőtt. Individum és szabadnak született. "A szabadság azt jelenti, hogy már nincs mit elveszítenünk" Megírnám, hogy engem mitől tiltottak el és én mitől tiltanék el másokat. Megírnám azt, hogy mitől óvnám önmagamat és másokat, ha tehetném. Még sok mindent papírra vetnék és bizony sok kötetes mű lenne, talán díjat is nyerne.
Ma megtörtént a régóta várt találkozás Matematikus kollégával. Na, igen, könny szökik a szemembe, de ugyanakkor nevetek is, ha eszembe jutnak a kollégák. Az arcuk meg főleg. Törpe ex-kolléganő ült nála, mikor beléptem, közösen telefonoztak. Tommacs Új-szexe (ez nem Ex-szex! by Nővérem), pedig valamit motoszkált és kérdően nézett rám, ki vagyok én? Elvből nem mutatkozom be neki! Mikor Matematikus kolléga meglátott, összeölelkeztünk, de annyi percig, hogy az már Új-szexnek is feltűnt. Erre, ölelkező társam kiszólt a hajam alól, és tájékoztatást adott arról, hogy tulajdonképpen ki is vagyok én. Ebben az intézményben azt szoktam mondani, hogy "Szia! Anyukám lánya vagyok!". Most is így történt. Rögtön el is panaszoltam, hogy önnön érdekek miatt jöttem. Nevetezetes azért, mert szeretném, hogy békítsen ki engem a vektor viktorokkal, mert ez a kapcsolat nem mehet így tovább. Erre ideje nem révén, megkérdeztem, hogy és a mi kapcsolatunkkal mi a helyzet? Arra sincs ideje? Jó, nem sértődőm meg ha nincs, mert én csak olyan emberekkel vagyok hajlandó barátkozni, akik elfoglaltak és nincsen idejük rám. :-( Ezen ő mosolygott, én nem annyira, mert ez tényleg így van. Hazafelé autókázásunk közben elmeséltem neki a szombati kommunális pszichologizálást és azt, hogy már jó lenne valamiféle palacsintázás. Felajánlottam, hogy szolgáltatom az ásványvizet és a kakaót. Azt persze nem tettem hozzá, hogy összvisz ezt a két összetevőt tudom fejből, palacsintailag.
Búcsúzáskor is ölelkeztünk és olyan jó volt kicsit igazi unokának érezni magam. Biztos berozsdásodna a billentyűzete, ha ezt most elolvasná. Nekem nincs normális nagymama képem és ez nagyon rossz. Én egy nagymamát úgy képzelek el, mint a mesékben. Pulóvert vagy meleg zoknit köt, palacsintát vagy rétest süt, mesél az unoká(k)nak a fiatalkoráról, a szüleiről. Ehelyett a nagymama kép helyett olyan van a fejembe, és mindig ez ugrik elő, amikor valaki a Nagyiról kérdez, aki bántja Anyát. Én 4 éves vagyok és homályos a kép, de azt tudom, hogy veszekedés van és nem Anya kezdte. Én, a 4 éves fejemmel, pedig egy ideig nézem majd tovább babázom. Mindig irigykedem azokra, akiknek van (vagy volt) nagymamájuk. Akikhez felmehettek ebédre, aki kedvesen szólt hozzájuk (nem azt mondta nekik, hogy egy kis férgek) és az első dolga nem a beárulás volt a családnak. És, bár az elmúlást elfogadni nagyon nehéz, egy idős ember halálával együtt élni egy életen át, mégis könnyebb, mint folyamatosan tudni azt, hogy volt egy fiatal, vidám, életerős ember, aki örökre elment. Aztán rettegni attól, hogy ez másokkal is megtörténhet, akik fiatalok, vidámak és életerősek. Így élni, így szeretni őket, így haragudni rájuk, így hívni őket, így tiltani. Bevallom, hogy félek a haláltól. Nem az enyémtől, másokétól.
