kicsit ideges vagyok a holnap miatt. nem kellene, hisz ez csak egy családlátogatás és, ha megkérdezné valaki az okokat, nem tudnék egyet se mondani. az a hírhedt női megérzés (és a gyomorgörcs) kerített hatalmába, amiről olyan sokan beszélnek, hogy igaz. talán a kisebb kupi az oka ennek, ami a szobámban van és nem jutok a végére. vagy, hogy dühömben mindent eldugtam (magam elől?) a gardróbba és azóta sem jutottam a végére. bár lehet, hogy a telefonszámlám áll a félelmem hátterében?
A mai találkozás Apácával kissé felkavart. Nem azért, mert nem látom többé, mert látni fogom, hanem, mert a szemem előtt átalakult egy élet. Szemem előtt, mint egy ötéves toporzékolnak a közös hozzátartozóink, hogy ne temesse el élve magát a Spanyolföldeki monostorban. Találkozásunk első 10 percében én is toporzékoltam (leginkább a szememmel), aztán feladtam. Meg akartam neki mondani, hogy ne menjen el, vagy, ha igen, akkor ne ennyire messzire. Ebből a ne ennyire messzire részt sikerült véghez vinnem és azt is mondtam neki, hogy nem örülök. Bár, ha látom, hogy boldog, akkor igen. Azt mondta, hogy az, mármint, hogy boldog. Hurrá! Hoztam csillagszórót, majd meggyújtom és ujjongok! :-( Egyébként beöltözött a nevéhez méltó ruhába. Enyi szólt erről nekem és én fel is készültem egy fekete szettire, ami szokványos, mert előtte beírtam a googleba, hogy apáca (persze, nem vettem tudomást a rövidszoknyás apácakurváról!). Erre, mikor kinyitotta az ajtót, megjelent előttem egy szürke ruhás, sápadt arcú valaki, akit nem ismertem volna meg, ha a hangja nem lett volna ugyanaz. Felsoroltattam vele a miért?-eket és a hogyan?-okat, pusztán kíváncsiságból, aztán mikor indulnunk kellett feltettem egy furcsa kérdést. Azt hozzá kell tennem, hogy már majdnem sírtam, hogyha nem lopta volna ki valaki belőlem a könnycsatornáimat egyik éjszaka. Így hangzott a kérdés: "meg lehet ölelni téged ebben a fura szettiben?". A válasz ez volt: "ez erre való. látod? így." És ekkor beborított engem ezzel a kékes-szürke rondasággal és én, érdekes módon, nem ódzkodtam, nem hánytam el magam, pedig kétségtelenül igen ronda volt. Nem ő benne, mert jól állt neki, hanem az anyag meg ez az egész. Szóval, a találkozásunk legmeghittebb pillanatában megmutatta, hogy miként is funkcionál ez az izé, amit én csak apáca szettinek hívok. Az ölelése megnyugtató volt, valahogy éreztem, jó lesz ott neki és én, sok mindenkivel ellentétben most nyugodtan engedem őt el. Ezt szeretné csinálni, hát hajrá! Én drukkolni fogok neki. Akkor is jó lesz, ha még jobban megbizonyosodom arról, hogy ő tulajdonképpen a Jóistenbe szerelmes. Olyan Somlyó György féle szerelemmel, "Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.", mert a férfiakat a Jóistenhez hasonlította. Azért azt örömmel láttam, hogy az esze még a helyén van, mert a "hülye", "kaja", "butaság" szavakat gyakran használta, egy apácás apáca nem csinál ilyet! Rájöttem, hogy valószínű a ruhájára is haragudtam, azért tartottam ennyire ellenszenvesnek.
Sokat gondolkodtam ezen, hogy miért tesz valaki ilyet. Erről egy egész doktori disszertációt írhatnék, de azt hiszem rájött a legnagyobb bölcsességre. És ezt az öleléséből szűrtem le, amiből bizony kettőt is kaptam. Egyetlen baja van a világgal, ez viszont egészen komplex. Szeretethiánya van. De rájött arra a bölcsességre, amit magamnak százszor kell elmondanom naponta, hogy tudjak benne hinni. Ő azzal tölti be ezt az űrt a szívében, hogy szeret. Nem várja, hogy szeressék, nem vár rá éveken át, csak szeret. Azt mondta, hogy ezt kapják a zarándokok is (mert ő velük foglalkozik), ha szükségük van rá. Ezen a ponton kétszer is meghasonultam. Nem gondolom, hogy én valaha is olyan állapotba kerülnék, hogy hagyjam, hogy egy idegen apáca öleljen meg, ebben a szörnyű ruhában (mindig ide lyukadok ki). A másik csak annyi volt, hogy azt hittem, ez csak nekem jár. Szóval, csak szeret és ezzel tölti be a lelkében lévő űrt és nem várja, hogy szeressék. Nem érdekli, hogy szeretik-e vagy sem, ő kitartóan szeret. Ezt persze a férfiaknál nem tudja, vagy nem akarta, gyakorolni, mert akkor minden bizonnyal nem itt tartanánk. És nem gondolkoznék azon, hogy miért nem tud valakit (mondjuk a családját) itthon szeretni.
Nagyon gondolkodom, hogy elküldöm ezt az írást Epinek, aki, mióta tudja, hogy Apácánk mire határozta el magát, gondosan kerüli a témát. Ma például írt egy hosszú emailt angolul a bankoki repülőtér lezárásáról, annak következményeiről és az ő repülőtéri kalandjairól. Minden bizonnyal nagyon fáj neki és ezt teljesen megértem.
