Minden szerkezetnek van egy prototípusa, amin kipróbálják. Mi a jó benne, mi a rossz, mit kell javítani, tökéletesíteni. Két napja kifejlődött bennem egy elhesegető gépezet, ami a családom rossz és még annál is rosszabb gondolatait, kritikáit és mondatait hesegeti el a fülem mellől. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, hogy mindig ott van a fülem mellett és, amikor ezek jönnek, elkezd hesegetni. Általában ezeknek a gépeknek szokott lenni egy, előre megtervezett prototípus napja, amikor próbálnak különböző szituációkban. Melegben, hidegben, esőben, szélben, este, reggel.

Ma, előre nem tervezett prototípus este volt, bejelentettem ugyanis a családnak, hogy jelentkeztem a nyelvvizsgára. Anya bátorított, ezzel nincsen semmi baj. Műkedvelőné, kinek (én hülye) bevallottam, hogy jövő héten szeretnék egy kicsit lazítani és nem tanulni, azt mondta, hogy 5 nap alatt pedig nagyon sokat lehet tanulni, szóval szerinte ne pihenjek. Pláne, hogy az eredeti tervem a január végéig szóló pihenés volt, de ezt nem is mertem mondani. A nagyobb falat Epi és Enyi volt, kiknek fokozatosan kellett beadnom azt, hogy egy régóta dédelgetett vágyukat váltom most valóra és nyilván nem az ujjamból szoptam ki, hogy meg tudom csinálni a nyelvvizsgát. Megkérdeztem a nyelvi illetékest, aki nyelviskolát ajánlott. Utána néztem, jelentkeztem (ZénóZebulonnal együtt nyomtuk meg a gombot). Felhívtam Epit, kinek elújságoltam a magyar eredményeket és a jelentkezést, majd letette, mert épp akkor ért haza Enyi. Később visszahívtam őket, Enyi vette fel, akivel egy buta játék játszásába kezdtem. Felvette a telefont, és én megkérdeztem, ki beszél? Nem vette az adást, ezért lejátszottam neki egy személyben. Az (lett volna) a lényeg, hogy mivel ugyanaz a nevünk, én megkérdezem ki beszél?, ő elmondja, aztán én is elmondom. És a végén rájövünk, hogy ez nem lehetséges. Elnevetjük magunkat, majd beszámolok a mai napomról, ő is az övéről és letesszük a telefont. Ez a tervem már ott megbukott, hogy nem értette a játék elejét. Aztán belekötött a nyelvvizsga időpontba, hogy túl közel van az érettségihez és, hogy egyszerre a kettőre nem fogok tudni felkészülni. Az egyébként sem stabil lelkiállapotomat egy nagyobb levegő vétellel romba döntötte. Megkértem Anyát, hogy vegye fel a telefont, hogy ne csak én hallgassam ezt a csodát. Mikor Anya felvette, Enyi engem baszott le, hogy ne tegyem le a telefont. Mondtam, hogy nem én tettem le, Anya vette fel és most ő az ágy egyik, én az ágy másik végén ülünk és sztereóban, konferencia beszélgetünk. Itt jött a bosszú és ebben a pillanatban vette fel Enyi a megmondó ruháját, én ne beszéljek vele így, mert akkor majd ő is így beszél velem és akkor vége lesz a barátságnak. Húha.
Ebben az egészben az esett a legrosszabbul, hogy Anya ott ült mellettem és nem szólalt meg, hogy "Gogo ilyet nem csinál, hogy leteszi a telefont, miközben te beszélsz", csak lesett, mint a luki nyúl (by Nővérem). Letettem a telefont az ágyra, de még így is kitűnően hallottam, hogy nem kellene nyelvvizsgáznom, mert nem lesz jó az érettségim. Éreztem, hogy ez most nekem szól, tehát a fülemre kell helyeznem a telefont. Pedig már kezdtem előkeresni egy könyvet, hogy olyan legyek, mint Rachel a Jóbarátokban, amikor az anyjával beszél. Enyinek lassan elkészült a teljes megmondó ruhája, mert "én megmondtam, hogy tavaly kellett volna ezt a nyelvvizsgát megcsinálni!", mire mondtam, hogy akkor biztos nem sikerült volna, mert akkor még ennyit sem tudtam, mint most. Erre jött a "hogy beszélsz velem, fiam?!" sorozat következő epizódja. Értelmetlen fasságokat, csak neki szabad mondani? Csendesen sírtam, talán Anya is csak akkor vette észre, amikor a könnyek már az egész dekoltázsomat ellepték és olyan voltam, mint aki most jött be a zuhogó esőről.

Végkonklúzió: van még mit alakítani ezen a hesegető gépezeten (és a családomon is). A változást én fogom elkezdeni, ha más nem képes rá és csak könyörögni tudok a Mindenséghez, hogy legyen hozzá elég erőm! Ja, és leadtam a biológiát, ezt meg se merem mondani.