Tegnap Műkedvelőné ordított velem a telefonban. Tudom, üdv a klubban! Annyi volt a történet, hogy Enyi felhívott, hogy van-e itthon kaja, mert ha nincs akkor ő főz nekem, csak el kell mennem érte. Miután abban a percben fejeztem be a szemhéjam belső szemlélését, azt mondtam, hogy nincs. Azt mondta, hogy menjek el a kajáért, szeretni fogom. Szépen elköszöntünk, letettük a telefont. Negyed óra múlva hívott Műkedvelőné, ordítva és ingerülten, hogy miért nem hazudtam (!!) azt, hogy van itthon kaja. "Betárazol a fejedbe két-három kaját és azokat mondod, ha kérdezi! Miért nem lehet ezt mondani?" Miért kellene nekem hazudni?
Később aztán hívott Anya is (csak, hogy ne legyek annyira egyedül), hogy ugye láttam, hogy van kaja a konyhában? Na, puff, nem. Elmondtam neki, hogy kicsiny fülemnek megint ordítozást kellett hallgatnia, mire azt mondta, hogy ne vegyem ezt annyira komolyan. Ha hallotta volna, hogy hogyan beszélt velem Műkedvelőné, biztosan nem ezt mondta volna. Bár, ki tudja...
Szóval, tegnap én is kaptam a fejemre. Alig hittem el, hogy képes ezt csinálni. Eszembe jutott a szilveszteri affair és megint neoncsövek növekedtek a fejem fölött, amik egy jól látható: HOGY? kérdést mintáztak. Akkor most én is megkérdeztem: hogy képes ilyet csinálni?
