GoGo

Úgy látszik, Pocahontassal együtt éljük át a nagy napokat. Legalább lesz mit mesélnem neki, ha majd öreg leszek. Ma Fekete Özvegy beiratta őt az iskolába. Akármennyire is vagyok büszke a kiskorúra (aki most nem én vagyok), kicsit fáj, hogy már iskoláskorú. Most született, most fogtam először a kezembe, most mosolygott először rám és most kapta a Garfield-os zoknicskákat. Most meg (vagyis majd szeptemberben) iskolába megy. Megkérdeztem Fekete Özvegyet, milyen érzés? Elcsukló hangon de egyben határozottan kijelentette: szar, mert felnőtt a gyermek. Majd rátért, hogy velem mi van (sose beszél magáról), mire mondtam, hogy én is felnőttem és "tanulj, érettségiző!" üzemmódba kapcsoltam (by ZénóZebulon). Miután letettük a telefont, az jutott eszembe, amikor ősszel a kiskorú az ölembe kuporodott és szinte kért, hogy vegyek részt az ő kis életében. Mivel eddig nem tettem, mostmár nagyon sajnálom. Sosem lesz már kislyeányka - ahogy a nagymamája hívja. De van neki egy felelőségteljes nagynénje (vagy kije is vagyok én).