Na, hogy egy kicsit még fokozzam az önkínzást, a Dzsungel könyve zenéjét hallgatom és nyilván nem tudok nem bőgni. Előtte a Padlás zenéjét hallgattam (éljen, éljen, az önkínzás!), de csak azok miatt, akik már nem élnek. És, mert én nem ismerhettem Őket. Sajnos. Bár lehet, hogy néha elbohóckodom ezt az egészet, de attól még nagyon fáj. Ugyanúgy fáj, mint az, hogy én sem tudtam megismertetni valakit, aki számomra fontos (volt). Ez az esti sírás azért jó, mert legalább nem kell sminklemosással töltenem az időt, hanem írhatom a törit. Írhatnám, polgár, ha látnám mit köll'. Mi lett velem, szögedi lettem? "Nézd itt az arcodon, egy csepp, hogy eltévedt! Sose bánd, ne szégyelld! Egy cseppnyi bánat ébredt..."
Azt hiszem ennél szemkiszúróbban nem is írhattam volna ezt Néked, kedves barátom! Mostmár no smink.
