Az önmarcangolás és az önsajnálat fázisokban tör rám a mai napon délután 4 óta. Először csak álltam (vagyis guggoltam), aztán ültem és csak néztem, aztán örültem, aztán sírtam. Aztán már bőgtem, aztán már röhögve bőgtem. Aztán kaptam vígaszdíjat akkor örültem (éljen Malacka!), aztán énekeltünk - ez meg nagyon jó volt. Aztán a metrón, villamoson azon gondolkodtam, hogy leszedem a zacskó füleit, amiben Malacka aludta édes álmait, és azokkal akasztom fel magam a metró, villamos kapaszkodójára.
Később, mikor Bono üvöltött a fülemben, megint sírtam egy kicsit, aztán reagáltam LLI délutáni smsére. Megmondottam neki, hogy elkezdtem ásni a bújdosó gödröt, aminek a mélyén röhögök, és, hogy jó volna már egy találkozás. Válasz smsben megkért, hogy ne legyen túl mély a gödör, és párhuzamot vont a jogsival. Én tájékoztattam az aktuális hullámvölgyekről, hullámhegyekről és f(r)ázisokról, majd közöltem az évvégi matematika érdemjegyemet. Ennek örült, a többiről meg majd tájékoztatjuk egymást.
Drága, ornate English! Mindennek ellenére, én még mindig nagyon szeretlek téged! ^^
