Na, hát jó sok minden történt és életemben először címszavakban fogom mindezt leírni, mert ha jobban belemegyek itt ülök holnap reggelig. Ígyhát jöjjenek a lecsupaszított tények.
- A múlt péntekemet hosszú idő óta egyedül töltöttem, de nem volt jó. Igaz, hogy utálok hazajönni péntek esténként, de egyedül még rosszabb volt. Sok gondolat született meg, amik napok óta érlelődnek. Nem is emlékszem, hogy ezen kívül mi volt még pénteken.
- Szombaton aztán buli volt, és jó volt. Para volt, hogy nem érek oda, mert ZénóZebulon felhívott, hogy tudok-e vele most beszélni? Persze, már kb. negyed órája el kellett volna indulnom, de beszéljünk. Ezután el kellett énekelnem Anyának a "vigyél el, az a jó, ha meg se kérdezel, hogyha kézen fogsz és elviszel, vigyél el" című slágert a leghamisabb hangomon. Annyit mondott: "oké, elviszlek. Csak könyörgöm hagyd abba!" Ez jó taktikának bizonyult. Persze, késtem az előbbre megbeszélt találkozóról, és miattam szívott mindenki, egészen pontosan csak Feri (kinek nincs álneve), mert Bringa késett. Időben odaértünk, miközben a hangos körhintás csodát is kikerültük. Jelen voltak Töritündér, a Francia tudományok doktornője és ZénóZebulon. Sokat nevettünk (mostanában ennyit nem), jó volt őket újra látni. Sokáig voltunk ott és ismét megszületett a gondolat: ott kellene maradni, hogy az este 110%-os legyen. Telefon haza, "az a helyzet, hogy most már késő van, és...", "NEM!", "de légyszi, mert..", "NEM!", "de kérlek, ígérem, hogy...", "JÓ, azt csinálsz, amit akarsz!" - majd telefon lecsap. Ezután az apró incidens után, betettük az Interjú a vámpírral című, már-már klasszikusnak számító klasszikust (amit én még sosem láttam). Azért lélekben, ha leszáll az este még gyerek vagyok és néha ZénóZebulon háta mögül kikukucskálva mertem csak nézni. Segítette a túlélésemet ő azzal, hogy néha szólt, hogy "most ne nézd! majd szólok, ha megint nézheted." Elhatároztuk, hogy nem alszuk, mert utána szarul leszünk. Orvosi esetként, perfect stranger-ként tekintettünk Ferire, aki két levegővétel között elaludt. Később mi is elaludtunk, de közben betegre röhögtünk magunkat a poénokon, amiket spontán gyártottunk. A legrosszabb, amin szintén betegre, ZénóZebulontól származott. Ferinek mondta, "hiába vagy te vételen", kész voltam, nem tudtam abbahagyni a röhögést. Reggel 5-kor végül sikerült elaludni (minek is?), 6:30-kor csörgött 3 óra, hogy indulni kell. ZénóZebulont kilapátoltam az ágyból, hogy engedjen ki minket. A reggeli tűző napot annyira nem szeretem, kicsit vámpírnak éreztem magam. És kurva álmosnak, de jó volt. (na, ennyit a címszavakról)
- Vasárnap délután 2-re érkezett meg Cunci, szülinapozni. Én persze elaludtam, így még meleg volt a takaró, mikor megérkezett. Emiatt kisebb vita, majd később sírás alakult ki. Anya kijelentette, hogy lejárt a velem kapcsolatos mandátuma és, hogy akkor most eladja a lakást és külön költözünk. Erre kitört belőlem a házisárkány és a leves fölött mindent megkapott tőlem. (később jön a büntetésem) Ezután jött az ajándékozás. Pólot kaptam meg könyvet, hogy okosodjak. Aztán kiment az autójához és behozott egy méylhűtős szatyrot és letette elém. Azt mondta, hogy ebből kellene most valami finomat összeütni vacsorára. Kérdezem, mi van? A szatyorban lévő kajákból kéne nekem főzni valamit? Igen. Aha, jó, hát próba cseresznye. Kinyitottam a szatyrot és elkezdtem visítani. Bele rejtették a szerelmemet, egy aparátot, szívem vágyát, a barátomat. Plusz, használati utasítás á la privát, Nővéremtől, amin jót sírtam. Rögtön be is kapcsoltam, néha nem értettem mit csinál, de azóta csak jobb barátok vagyunk. Míg én őrülten kerestem az embereket/növényeket/állatokat akik alanyai lehetnek buzgó kreativitásomnak, Anya kitalálta, hogy autót mos.
- Tettem vettem a konyhában, a telefonkagyló alakú fülemmel és egyszer csak azt hallom, hogy Anya zokog a fürdőben. Telefon lecsap, kanál a kezemből eldob, kiszaladok, kérdezem mi történt? Anya elesett, rá a kezére, mert a kedves szomszéd a háta mögé rakott két elszáradt tuját. Mivel Anyának hátul nincs szeme (születési rendellenesség, akárcsak a kétkezűség. ez nálam is az), megbotlott a zacskókban és mivel nem akart beleesni a beton árokba, kirakta a kezét és ráesett. Kérdezgettem, fáj-e? Azt mondta nem, dehát mikor mond bármit is az én Anyukám, ami fáj neki? Befejeztem az autómosást, majd leápoltam a kezét. Bekentem, tettem rá hideg vizes borogatást, aztán befásliztam. Alig, hogy befejeztem a fáslizást Anya rámparancsolt, hogy azonnal szedjem, tépjem, vágjam le róla, mert jobban fáj a hidegtől. Letekerni már nem volt idő. Ezért leszedtem rapid tempóban, majd megágyaztam neki, beszedtem a ruhát, elmosogattam, kivittem a kutyát, megetettem a macskát (nem, nem leszek se háziasszony, se anya!). Mikor kicsit leültem az ágyra Enyi telefonált, hogy mizujs itt? Ó, semmi, épp most fejeztem be az ágyvetést Anyának. Miért én? Hát, izé, mert...itt szépen elmondtam a történetet, majd odaadtam Anyának a telefont, aki erősködött, hogy biztos nincs eltörve, se megdagadva. Egy kisebb domb képződött már akkor a kezén amikor kentem. Telefon letesz, Enyi elővette a mentős karrierjéből újra éledő telefonkönyvét és feltárcsázta az összes kórházat, ügyeletet, ambulanciát, szakrendelőt majd visszahívott, hogy akkor ő most elindul és megyünk a balesetire. Aha, mondom, hogy erről szó se lehet így este 11 óra derekán. (Na, ki itt a felnőtt?) Majd utasítom szépen a kedves szomszédot, hogy ugorjon ki a kedves ágyából, pattanjon be a kedves autójába és kedvesen várja ki a 6000 embert a balesetin, aztán kedvesen hozzon minket haza. Inkább Anya ment át, mert az én cinizmusom, dühöm és minden más érzelmem miatt talán ma már nem laknának itt. Anya ezt elintézte én gyorsan cipőbe bújtam és mentünk.
Még szerencse, hogy ennyire jól bírom a kórházakat. Kb. mint Luke a Szívek Szállodájában. Már attól rosszul lettem, hogy megláttam ahogy a mentőből kitolnak egy gipszágyba belerakott fiatal srácot. Láttam a feje búbját és a sziluettjét. Plusz az egész balesetet, a vérnyomokat, a mentősöket, a tűzoltókat, a helyszínelő rendőröket és a síró anyát. Ezek után (már az épületen belül) sokkal rosszabb dolgok vártak rám. Ja, és Anyára akinek már a könyökéig zsibbadt a keze. Én komolyan nem értem a magyar egészségügyet. A bejelentkező nő miért nem tud 1 másodperc alatt minimum fél betűt leütni? Anyának igazán nincs hosszú neve, de a bejelentkezés negyed óráig tartott. Az az egy dolog vígasztalt, hogy a kedves szomszéd legalább ugyanúgy szív. Általában nem vagyok ennyire vérgeci. Arra még 20 percet kellett várni, hogy megmondják Anyának, hogy meg kell röntgenezni a kezét. Köszönjük doktor úr, ezt itthonról a fotelből is meg tudom mondani. Irány a röntgen ahol sokan voltak, ezért leültünk. Eltoltak előttünk egy öreg nénit, aki kékre-zöldre volt verve, majd mikor mondta neki az ápolófiú tényleg kedvesen, hogy "tessék itt maradni, mindjárt visszajövök, aztán megyünk az ultrahangra", az öreg néni remegő hangon kérlelte, hogy ne hagyja ott, ő nem akar egyedül ott maradni. Nem mintha bárhova is tudott volna menni, még a nyakát is nehezére esett mozgatni. Ha legalább a néni irányába tudtam volna nézni, odaláncolom az ápolót vagy odamentem volna én, de sajnos jött véres kezű fiatal, aki attól is eltántorított, hogy egyáltalán eszméletemnél tudjak maradni. Ezt megelégeltem és inkább a cipőm orrát néztem (jól bevált Luke módszer), ami jó is lett volna, ha a cipőm orra mellett két centivel nem figyelt volna rám egy három centis jól odaszáradt, régi vérfolt. Alig hittem a szememnek, ami már mindjárt összezárult én meg majdnem elájultam. Odabújtam Anyához, aki ekkor összeszorított fogakkal tűrte, hogy már a válla felé halad a zsibbadás. Ebben a pillanatban tisztán éreztem, hogy megdőlt az "én Anyukám '-talan, -telen' " elvem. Sérthetetlen, könnytelen, fájdalomtalan, halhatatlan, bánthatatlan, néha érthetetlen és még sorolhatnám. Inkább átadtam a helyet valakinek, és Anya mellé álltam és simogattam a fejét míg az előbbi nénit kitolják az ultrahangról és mi is helyet kapunk a folyosón a röntgenhez. Száz perces röntgen következett, és még száz beteg. Arra gondoltam, hogy szívok egy kis friss levegőt, de félő volt, hogy el fogok veszni a beteg tengerben, így csak megmostam a kezemet és az arcomat. Mire végeztem Anya újra a rendelők előtt ült és közben hoztak egy csajt, akinek beakadt a bicikli láncába a lába. Hmm, fincsi, köszi! Kb. fél órát kellett várni arra, hogy Anyát behívják 10 percre a rendelőbe, ahol megmondják neki, hogy gipsz kell. Ezt közvetlenül az itthoni foteles röntgenes megállapításom után meg tudtam volna mondani, de igazán köszönjük. Újabb 20 perces várakozás következett a gyerek szexció mellett, több kis szárnyashangyával a földön. A kedves szomszéd elsütötte a poénját, hogy biztos a pathológiáról jöttek fel a jól meghízott szárnyashangyák. Aha, köszi, inkább elolvasom ott azt a plakátot. A plakát a következő volt: "a törött felső végtagok és a helyes testtartás." Bakker, miért nem Twilight-ot raktak ki? Ezután már ki is jött Anya a friss gipszével, majd vissza kellett menni az addigra üres rendelőkhöz, ahol a helyes doktor úr volt. Kb. mint Sheperd doki a Grace klinikából. Bent töltöttünk 10 percet és mire kijöttünk pont éjfélt ütött az óra. Még fél óráig tartott a hazajövetel, majd Anyát ágyba raktam, de előtte jól összevesztünk. Sosem kér segítséget én meg látom, hogy nem megy neki. Erre ő kiakadt, hogy majd szól ha kellek, mire én mondtam, hogy de látom, hogy kellek, de én bizony nem kellek, satöbbi, satöbbi.. úgyhogy ágyba fektettem és feljöttem a szobámba. Ahol ZénóZebulon virtuális válla és füle várt. Az előbbin sírtam (annyira nem), a másik pedig csak hallgatta a kórházi sztorit.
- Tegnap ráébredtem, hogy ez a mód, amiben most élek, annyira nem egészséges nekem. Az, hogy magamnak is hazudok az érzelmeimmel kapcsolatban, hosszú távon nem vezet jóra. Ezért hát, miután nem jött a villamos, hazasétáltam Anya gyárából. Este 8-kor már nincs a csokiolvasztó meleg, ezért normálisan tudtam haladni. Egy dolgot döntöttem el: nem hallgathatok vidám zenéket a telefonomon. Ez az egyetlen döntésem számít mostanában helyesnek. A végén már Quimby-t énekeltem és nagyon fájt a lábam, mert bizony ez nem ilyen szaladga cipő. Aztán a Padlás zenéjét hallgattam. Ezt azért, mert elhatároztam, hogy elviszem Pocahontast eme színielőadásra, dehát nem lehet a kiskorú (háháhá) sírni, ezért addig hallgatom, míg nem sírok a dalokon. Még gyakorolni kell! Viszont, abban a könyvben amit Cuncitól kaptam találtam egy magamnak való idézetet. A könyv egyébként: Paul Coelho: Élet - Válogatott idézetek. Ez azért jó, mert nem kell elolvasnom az összes könyvét, hogy az összes jó idézetet kigyűjtsem. Ez persze objektív (tele? :-)).
"Azt akarom, hogy az arcomba essen az eső, s hogy rámosolyoghassak minden férfira, aki tetszik, és el akarom fogadni az összes kávét, amire meghívnak. Meg kell csókolnom az anyámat, meg kell mondanom neki, hogy szeretem, ki akarom sírni magam az ölében - hogy végre ne szégyelljem kimutatni az érzelmeimet, amelyek mindig is léteztek, bár magamnak sem mertem bevallani." (Veronika meg akar halni - mi más?) Cunci mondta, nagyon helyesen, hogy csak fel kell tenni egy kérdést, kinyitni a könyvet és a könyv megadja rá a választ. És lőn'!
(ennyit a lecsupaszított tényekről. sose ment a tömör írás és nem is fog.)
