GoGo

„Nagyra becsülöm azt a barátot, aki időt talál számomra a naptárában, de még jobban szeretem azt, aki elő sem veszi a naptárát, ha rólam van szó.” – ezt csak Neked. :D

Nevem Zénó s Zebulon, bár egybe használni sűrűbben szokom, így vagyok én ZénóZebulon. Ezt a nevet Hami ragasztotta rám, és bevallom kicsit idegenkedtem az első postoktól, ahol ezen a néven „futtatott”, de hamar megtaláltam az összhangot a mára védjegyemmé vált névvel. (Mellékesen megemlíteném, hogy a közelmúltban az autónkat egy olcsóbbra kellett cserélni, s minthogy nem lehettem jelen a megvételénél, nekem ajánlották fel a névadás lehetőségét, így a régi-új Suzukink neve Zebulon lett.) De ennyit rólam, a post címe nem véletlenül Hami, ez a post róla/rólunk fog szólni.

Elmondanám, mit jelent nekem, de nem kenyerem a lelkizés, ennek ellenére néhány (fontosabb) szemelvényt kiemelnék. Ő az én legjobbom. Barátom, jobb kezem, nevetésem, sírásom, vigaszom, lelkem egy része.

2006-ban találkoztunk, mikor még mindketten a szó legszorosabb értelmében gyerekek voltunk, habár én életem nagy részében meg voltam róla győződve, hogy felnőttként gondolkodom, ami – visszanézve – akkor még egyáltalán nem volt igaz.

A közös nevező, ami minden jó kapcsolat alapja, itt épp a halál volt, ami jó alapnak nem volt éppen nevezhető, viszont visszatekintve úgy gondolom, mélyebben kötött össze minket, mintha a teszem azt a zenei ízlésvilágunk kapcsán találtunk volna egymásra. A barátságunk lassan alakult ki, helyenként viharos, máskor lapos, néhányszor tragikus volt, mégis újra és újra életre kelt, mint a főnixek. Ritkán éreztem azt, hogy valamelyikünknek külön erőfeszítést kellett volna tennie ezügyben.

Persze nem mindig értettünk egyet, nem mindig voltunk jóban, de végül mindig visszataláltunk egymáshoz. Hogy azért-e, mert szükségünk volt egymásra? Részben biztosan. De inkább azért, mert kötődtünk egymáshoz. Sokszor kaptam azt a kérdést, hogy „Hogy bírjátok elviselni, hogy minden nap órákat beszéltek? Ennyi téma a világon nincs!” Már hogy ne lenne, hangzott a válaszom. Nem mindig beszélünk egymáshoz, van, amikor magunkhoz beszélünk, csak a másikon keresztül. Ezt a másik tudja és hallgat. Nem ad tanácsot, nem szakít félbe, mert tudja a dolgok miértjét. Élethelyzeteket, kapcsolatokat, érzéseket, bút és örömöt. Nincs tabu, nincs nagyzolás, szőnyegalásöprés.

Sosem volt még ilyenben részem, fura is, de most mégis örülök, hogy bár „nehéz időket élünk”, itt/ott van nekem valaki, aki meghallgatja a mondandóm fenntartások nélkül, aki kimutatja a szeretetét gesztusok nélkül, aki mesél nekem szavak nélkül, aki hallja, amit nem mondok ki és vica-versa.

3 év leforgása alatt egymás életének részei lettünk, arra csak később derült fény, hogy tulajdonképpen mi is egymás részei lettünk bizonyos értelemben. Felnőttünk (legalábbis jogilag), egymást húzva-tolva átevickéltünk a szembejövő szarözönökön, és közben talán lélekben is felnőttünk.

Egyetemisták leszünk mink’, az útjaink bizonyos részben szétválnak, de őszintén bízom benne, hogy nem sodor el minket az élet egymás mellől, mert bár sok barátom volt a magam csekély 20 éve alatt, olyat, mint Hami, sosem találtam, talán azért, mert még nem volt itt az ideje.

Elnézést, ha a post kicsit kuszára sikerült, nem igazán állt össze a fejemben ez a bejegyzés, ez is volt a cél, mivel napok alatt kigondolt leírást készíteni valakiről vagy valamiről feleannyira nem értékes, mint egy szuszra nekiállni, és leírni azt, amit éppen gondolok, amire emlékszem és amit érzek Vele és a barátságunkkal kapcsolatban.

Köszönöm a figyelmet!