Bár minden porcikám kiált az ellen, hogy én bármit is közzétegyek itt, de mégis muszáj megtenni, hiszen ha már írok, írjam úgy, ahogy tényleg van. Na, nem mintha az alant található bejegyzés, nem úgy lenne, de most akkor a lényegesre szorítkozom (ó).
Hiába minden, mást nem igazán tudok mondani, mint amit eddig. Végre minden helyreállt bennünk, egymással kapcsolatban, tudtuk, hogy hányadán állunk. És akkor jöttem én a fura, elkésett őszinteségi rohamommal. Magam sem értem, hogy miért nem előbb jött, vagy miért nem tudott csendben maradni - mondjuk örökre. Miközben gépeltem, és láttam a választ, láttam, hogy ezt kár volt, dehát egyszer élünk. És egyszer volt legjobb barátunk. Nem mintha bármit is érnének most ezek a szavak, de nekem talán jobb lesz.
És akkor most egy kicsit a másik félről. Jó lenne tudni, hogy benne most mi zajlik le, bár szerintem pontosan tudom. Ijesztő érzés érezni a felém áradó haragot és, megkockáztatom: gyűlöletet. Fájdalmat nem érzek, hogy jönne abból az irányból, de lehet, hogy a sajátom elnyomja. Az a baj, hogy magam sem tudok a feltett kérdésekre válaszolni. Miért most? Miért nem előbb? Most jött el az ideje? (ez az én kérdésem) De megbeszélésre sincs lehetőség.. majd talán egyszer.
Az a szörnyű érzésem van, hogy a meredek lejtőn elindítottam a traktorunkat. Miért traktor? Hát ezért:
A lélekről beszélt, de tudtam,
hogy végig egy traktorra gondol,
nagy, félelmetes kerekekkel,
egy traktorra, ahogy nekivág
valami mocsaras területnek,
semmi konkrét feladat, küldetés,
csak átvágni rajta, túl lenni a távon.
„A lélek" - mondta, de én azt hallottam,
ahogy a motor kétségbeesetten zakatol,
a hangjából ítélve régen dédelgetett,
elhanyagolt szerkezet lehetett, épphogy
üzemképes, csak gázolajat öntöttek bele néha.
És a szagát is éreztem, a kipufogóból ömlött
az a furcsa szag, a léleké, hiszen
még mindig arról beszélt, kitartóan
Ültünk ketten a szűk vezetőfülkében,
hol süllyedtünk, hol emelkedtünk,
néha elakadtunk, nagyobb gázt kellett adni,
egész úton rázkódtunk, nem volt sima ügy. (Gellén-Miklós Gábor)
Lehet, hogy így már más, így már nem olyan egyszerű, de ez az egész így én. Nyilván ez sok kételkedésre ad majd (lesz ilyen?) okot, de épp ma kaptam tanácsként (mondjuk Anyával kapcsolatban, de hátha ebben az esetben is beválik), hogy le kell írni a dolgokat. Tiszta, fehér papírra és aláírni. "Én Gogó megfogadom, nincs több titkom előtted." És tényleg nincs. Azt hittem, hogyha teljesen felolvadok akkor majd könnyebb lesz. Hogy nekem is van fájdalmam, mégha el is törpül az övéi mellett. "elolvadó vagy te is - mocskos árba merülsz alá de a mélyből is följössz " De nem. Majd lesz ez máshogy. Most perpillanat nem megy semmi. Nem csak az éjjel közepén, hanem egyáltalán. Sikerült kiválasztani egy mérettel kisebb királylányruhát az esküvőre, úgyhogy holnap vihetem vissza. Nem tudom, hogy hogyan fértem bele... Megint két busznyira leszek, de szerintem be se engedne. Sőt, ha lehetne felrúgna műholdnak. De ezt nem állítom biztosan.
Sose voltam a kockáztatások embere, de azt hittem, hogy ez a barátság... A szobám minden szegletében a csodás szülinapom, csodás ajándékai. Ja, és Malacka, akit szegényt most bezártam a gardróbba. Nem érdemli meg, de nem tudok egy szobában maradni vele. De a Malackás ajándékzacskó itt figyel az asztalomon, ami miatt nem érzem annyira jól magam. Egy zacskót mégsem zárhatok be a gardróbba... Meg a "valami lila" ajándékom is itt van. Azért van itt, mert még azt kértem, hogy íródjon bele valami útravaló. Sosem fogom tudni azt gondolni, hogy ez a barátság nem kell nekem, hiába erőlködik bárki. Sokan megpróbálták, de én ellenálltam. Hiszen ilyen barát nem terem minden bokorban. De erről már született itt egy írás, csak nem tőlem.
Akármit is gondolsz most rólam, hiányzol barátom!
