Amikor kilépek a zajból, a tömegből, amikor visszacentralizálódnak a gondolataim, akkor szörnyen nehéz. Amíg van mivel elfoglalnom magam, mint például ma este a Quimby fotózásával, addig jó. Sőt, néha nagyon jó. Persze, a Most múlik pontosan című eposzt végigbőgtem és sosem voltam még ennyire hálás az előttem vakuvillanó álarcomnak, hogy nem látja ezt mindenki. De ezen kívül, jó volt. Azt se kell mondanom, hogy minden telefonrezgésemnél kicsit megállt a szívem, mondván: most fog felhívni, és akarni hogy odamenjek. Mennék-e? A válaszom egy kérdés: mehetek taxival, hogy hamarabb odaérjek?
Míg én a fotós árokban próbáltam a szebbnél-szebb profilokat megtalálni, a kordon mögött Cunci szórakozott, akit abban a pillanatban szörnyen gyűlöltem. Bírálta, azt amit nem is ismer, amiről csak tájékoztattam. Én nem akartam erről továbbiakban beszélni, de ő mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy elmondja amit akar. Ennyi erővel tényleg tartozhatna a névrokon családomhoz. Őket sem érdekli más csak, hogy elmondhassák a véleményüket a témáról, a többi(ek) meg le van(nak) szarva. Hogy érez a másik, mit gondol? Nem érdekes. Csak az ő véleményük, téma- és világrendszerük érvényesülhet. Én ennyire maradi, konvencionális, már-már idióta családot még életemben nem láttam.
A családomat, ha kell az életem árán is megvédeném (tudom, ez most nem látszik), de az, hogy ők döntsenek a válaszott családomat illetően, abba nem hagyok beleszólást. Pokróc vagyok mindenkivel, aki elősegítette azt, hogy a legjobb barátom megunja a családomat és az általuk épített korlátokat és korlátozásokat, és kiszálljon a buliból. És most az egyszer azt mondja nekem búcsúzóul, idézem: "Te ne érezd magad ebben hibásnak. Ez most nem miattad van. Feladom, nem tudok harcolni a családoddal. Én építek egy várat, ők építenek egy felhőkarcolót. Én tényleg nagyon szeretlek, de..." Innentől sajnos nem emlékszem. Elborította ugyanis az agyamat a méreg, a düh, a szomorúság és ezáltal csak arra tudtam figyelni, hogy ne sírjak annyira (mint amennyire valójában tettem), és ne mondjam meg az összes családtagnak, hogy menjenek oda, ahova most kívánom őket. Hát nem Korfu, az biztos. Az a legborzasztóbb, hogy észre se veszik, hogy mit csinálnak...
Jelen pillanatban sokkolódva vagyok még, nem tértem magamhoz. Nem annyira látom magam előtt, hogy nem barátkozunk. Reggel mikor felkelek, párkapcsolat híján, rá gondolok először. (múltidő, királylány, múltidő!) Mikor ránézek a telefonomra, azt mantrázom, hogy ne keressen, miközben aludtam, mert akkor biztos baj van. És ez így megy, minden mozdulatsornál. Ezt a gondolatot, a rá gondolást vagy nagyon sürgősen kitörlöm a fejemből (how?) vagy egy ideig szörnyen, szívmegszakadósan fáj, aztán majd elmúlik. Ha elmúlik.
Leragad a szemem, de nincs erőm felállni innen. Elvánszorogni az ágyig szörnyű erőfeszítéssel járna, amihez most nincs erőm. Ahhoz sincs erőm, hogy befeküdjek az ágyba és ott tovább agyaljak azon, hogy mit és hol rontottam el, mikor világosan megmondta, hogy nem az én hibám. De mégis magam hibájának érezném, de 5 emberrel nem tudok harcolni, és ezt neki is megmondtam. Megértette, és ő csak azért nem sírt, mert épp kutyát sétáltatott. Én a kertben mászkáltam mezítláb fel s alá, miközben ezt a szörnyű véget beszéltük.
Szörnyű érzés egyedül. Ő volt az, aki mindig meg tudott vígasztalni még akkor is, ha a fél világ összedőlt; aki megérezte ha baj(om) van; aki erőt adott a családommal szemben; aki segített más megvilágításba helyezni a dolgokat. És most kisétált az életemből, mert megunta az internátusi életemet. Amiben magam is megőrülök, nem tudok belőle kilépni. Akkor mégis az én hibám? Nahát, nem kell nekem ehhez ágy, ezt az önhibáztatást itt is tudom csinálni. Sírni viszont már/még nem tudok. Ürességet érzek, hiányt, fájdalmat az ő irányába, haragot és haragot és haragot a családom felé.
Tehát, akkor minden ugyanúgy, ahogy a post elején volt, mehetek aludni. "egyre csak, egyre csak szüntelen dörömböl a picinyke motor, úgy érzem, mintha bennem harcolna menny és pokol."