Vannak olyan emberek, akikről ha mesélnek, nekem edzeni támad kedvem egy box zsákkal 2 óráig, aztán sikítani és vicsorogni - csupán ennyire irritálnak. Amikor arról mesélnek nekem, hogy "mennyire szép és okos és kedves és jaj így meg jaj úgy", én pedig nem teszek mást csak mosolygok. Mi mást tehetnék? Legszívesebben felrúgnám azt is aki mesél és azt is akiről mesél.
Mert hiába tagadom, hogy nem érdekel már azaz ember, hogy közömbös vagyok iránta, nem vagyok az. Már a léte is veszélyesnek hat számomra - ami nálam nagy szó. Himalája nagyságú ellenséget és ellenfelet látok benne, ami nagy baj. (Öndiagnózis: agybaj) Elfojtott rángógörcsbe kezdek, ha meghallom A nevet. Grrrr! Tudom, hogy sosem lehetek egy kicsit sem hasonló hozzá és azt hiszem ez bosszant a legjobban. Még ha csak a tudatalattimat - ez pedig a legrosszabb.
Néha nem tudom, hogy mi bajom van, miért fő a fejem, aztán rájövök és elszégyellem magam. Aztán újra kitörök. Biztos ez az élet körforgása.
(a többiről majd később)
