Az úgy volt... hogy eleve fél órát késtem, mert úgy döntöttem, hogy én leszek Gedeon bácsi, a hajszobrász. Mindezt persze tegnapelőtti jóbaráti rábeszelésére, mert határozottan állítottam azt a tényt, hogy az én hajammal semmit sem lehet kezdeni. Ó, dehogy nem. És mégegyszer köszönet érte! Csak nem annyi idő alatt amennyi alatt azt Gogóka elképzeli. Szóval sokat késtem, végre egyszer én, de aztán sikerült összetalálkozni Tortással. (ez a "végre egyszer én" kijelentés csak azokra az alkalmakra vonatkozik, amikor Tortással találkozom, mert egyébként mindig én kések) Az volt a terv, hogy Irie Maffia koncertre megyünk a város tetejére, de aztán mikor odaértünk ott épp meccs volt és nem akartunk ott maradni. De azért sikerült pár fotót erejéig megszeretni a helyet és kifelé menet összefutni Fotóssal, aki leszólított, mint Gogocicát és én meg úgy megijedtem, hogy sikítottam egyet. "A Blaha Lujza díjat majd postázzuk." Elkezdtünk dumálni, de hogy miről arra már nem emlékszem. Szerencsére nem mondott túl sokat, mert, bár Tortás kommunikációs hangulatban volt, felszólítottam, hogy ez az ember nem azaz ember. Ígyhát tovaszálltunk, egészen a Burger King-ig, ahol ügyes-bajos dolgainkat elintézve sikerült összefutni az egyik Utált intézményes évfolyamtárssal. Ez volt a mi vállalhatatlan esténk.
Ezután a városi kultúrális mélyedésbe vezetett az út, ahol kivel sikerült összefutni? Na, kivel? Gucci órással. Ott mulatta ő az időt a Péklapát-lányokkal. Mikor ezt az én jóbarátnőm meglátta, azontúl hogy hamvába halt, leesett a cukra és majdnem elájult. De, milyen szerencse, ott voltam én és azonkívül hogy lehetett belém kapaszkodni, hogy ne szántsa fel az aszfaltot, azt tanácsoltam, hogy ne forduljon meg, majd én megteszem, sőt a hímneműt és a lányokat is arcon ütöm egy péklapáttal (innen a név). De Tortás barátnőm megfordult és látta, hogy a hímneműnek esze ágába sincs utána/nunk jönni. Ettől még jobban kiborult és én már tisztán láttam, hogy lőttek a vállalhatatlan esténknek. Ezt megérezve Gucci órás rögtön utánunk eredt, de és én már láttam a szép este gondolatát integetni, ahogy elmegy az utolsó metróval.
Ők leültek egy padra, míg én szereztem csokit a leesett cukros, hamvába halt barátnőmnek, és meg akarták beszélni. Ők? Ezen röhögnöm kell. Sajnos röhögtem is, és szinte az egész kultúrális mélyedés őket hallgatta. Vicces volt. Ők nem röhögtek. Ezután átalmentünk a budai oldalra, ahol egy romos kertben óhajtottuk tovább mulatni az időt. Ott láttam pár ismerős arcot, akiktől a rosszullét kerülgetett, sőt azoknak a barátnőit is. Ettől meg még jobban, így hát onnan is tovább álltunk. Előtte persze még fotózkodtunk, ami vicces volt.
Összességében jól éreztem magam, de ez csak akkor vált számomra világossá, amikor Tortás bekanyarodott az utcánkba és a kocsiban még kb. háromnegyed órát beszélgettünk. Ezt a beszélgetést, természetesen, Gucci órás szakította meg, akivel elég csúnyán kibasztunk, mert nem jó helyen szállítottuk ki az automobileból. Így Tortásnak érte kellett mennie. Én úgy gondoltam, hogy szépen csendben beosonok a lakásba, fellopózom a szobámba és alszom. És különben is itthon voltam már este 10-kor. Bedugtam a kulcsot a zárba, próbálnám elforgatni és mit ad a Sors, Anya benne hagyta a kulcsot a zárban. Ezért hát felhívtam, hogy legyen szíves engedjen be a lakásba. Na, ennyit a beosonásról. Nem való nekem az éjszakai élet - ez a megállapítás.
