Sosem hittem a barátos szakításokban. Mostanában egyre többet hallok ezekről, de (egészen tegnapig) azt gondoltam, hogy ez az új divat drog. Egészen addig nem hittem, amíg át nem éltem. Élem, itt még nincs múltidő.
Nem gondoltam, hogy valami így tönkremehet. Nem tulajdonítottuk el egymás semmijét, nem vertük át egymást, nem csapkodtunk ajtókat, vége lett szépen. Biztos kiszámítható vagyok, hogy írok, de most írnom kell. Kézzel nem megy, lejegyzeteltem a kezemet az egyetemen. Apropó egyetem! Jó helyen vagyok, jó az amit csinálok, jól csinálom azt, amit csinálok? Ilyen és ehhez hasonló kérdések villognak a fejem fölött már körülbelül egy hete. Biztos jó lesz, adok neki időt. Csak ne lennék olyan kurva türelmetlen!
Igazából az "itt vagyok neked" érzés elvesztése a legijesztőbb. Azt hittem kicsit megtaláltuk a közös hangot, hogy majd menni fog azután is 20 km-re vannak egymástól az Nagyintézményeink. Na igen, meg ahogy azt Gogóka elképzeli. Jobbra nézek egy tárgy, balra nézek mégegy tárgy, amiről a közös időszak jut eszembe. Malacka, a kutyás kép, a kis doboz, az órám, a sárga felső, az egérkés alvóhacukám, a kék ágynemű.
Itt és most felhívom mindenki figyelmét arra, hogy ne vásároljon előre semmit, senkinek! A karácsonyi meglepetést most vagy kidobom (nem), vagy majd alkalomadtán elküldöm (nem?) vagy elrejtem magam elől is (igen?). Tudom, hülye dolog karácsonyra gondolni, de nincs már messze. Egyébként még nyáron vettem. Bolond ember vagyok, Anya is mondta mindig.
