Bizony, nem nagyon jelentkezem, elvagyok magammal/ban. "Elvagyunk."
Azt hihetné valaki, hogy egy "vége.pont." örökké tart, hát nagyon téved. Illetve, én is ezt hittem, de mára már tudom, hogy ez nincs így. És azóta sokkal jobban/boldogabban vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne számítana a másik (már hogyne számítana?!), de azt majd megírja ő. Ha akarja. Akarja? :-)
Úgy volt, hogy megbeszéltük, mert megtudtuk, és azóta meg sokkal jobban figyelünk egymásra. Vagyis, hát én, ugye. Vannak nehézségek, látszólag megoldhatatlan dolgok, a parahalmaim, a félelmem, a "nem kellek"-em, de tegnap megvilágosodtam. Valami fura, (még) nem definiálható boldogságosság az, amit érzek. Ez már a "számítok valakinek valamit" érzés? Mert akkor ajánlom mindenkinek, gyógyszer. Csak sajnos, nem mindenre. :-(
(Bennem van a "csak el ne szúrjam" érzés, de nagyon nagyon igyekszem. És nem azért igyekszem, mert személye(d - már, ha még idetévedsz) lenne teher, hanem sok az in- és kényszerput. De ezekkel küzdök, küzdöttem mindig is, és egyszer ez már észrevétlenül lesz mások számára is természetes)
Régebben elégedetlen lettem volna ezzel, ami most van, de jelentem meg vagyok világosodva. Inkább a biztos, mint a bizonytalan – egyszerű, mégis vannak olyanok, akik inkább a bizonytalant választják azért, mert hisznek a jobban. Én is hiszek, néha. Most viszont elég volt a huzavonából (a huza és vona fél is én vagyok), nekem az a legjobb, ami most van. Tartozom valakihez (ha esetleg valaki olvasná a Nagyintézményből), de hát, ha nem is abban az értelemben, de így van. De zavaros… én értem. :-)
Sokan kérdezik: hogy bírod ezt ki?, én meg sokszor visszakérdezek: mit? Jön a bizonytalan válasz - kérdés: hát azt, hogy mást vártál és nem az lett? Egyszerű a képlet: amikor rájöttem, hogy mi az, amit biztosan nem várhatok, elkezdtem megpróbálni azt várni, amit lehet és így máris könnyebb volt elfogadni. Nem mondom, hogy hej, de könnyű, inkább azt mondanám: könnyebb. Egyébként már magam is rájöttem: már nem az vagyok aki régen voltam, már nem azt várom, amit régen vártam. De hát…? – további kérdéshalmok.
Azt is sokan kérdezik, hogy képes lettem volna elengedni, csak úgy, egy „minden jót!”-al? Határozott igen a válaszom. „De belehalsz?!” Az lehet, de ha valakit igazán szeretek, akkor hagyom, hogy boldog legyen. Nem okozok neki több fájdalmat, nem keserítem meg az életét. „De neki is fáj.” Ő döntött így, az én ajtóm nyitva, és mindig ott fogok állni, ha szüksége lesz rám vagy ha hiányzom.
Ilyen és ehhez hasonló folyamatok játszódnak le bennem. A vasárnaptól pedig előre rettegek, Királyok városából érkezik a delegáció, éhes szemekkel (amik nem az ebédre koncentrálódnak) és kritikus pillantásokkal, irányomba. Viszonzom-e ezt az irreálisan viszonozhatatlant, avagy nem. Nyilván nem, sőt nem leszek Gogóka, és ezen a célszemély lesz legjobban meglepődve. Jó szórakozást hozzá(m)!
