A felszabadult szabad órámban, ami egészen a megbeszélésig tart, a Nagyintézmény aulájában foglalom a helyet. Mások elől. Eme intézményt át lehetne nevezni Utált Intézménynek, de ez a hely sajnos pár éve már foglalt, így marad.
Ma reggelre egyfajta motivációs tényezőként előadtam a "találkozz velem reggel" színdarabot és sikerült is egy társlánnyal megbeszélni, csak elaludott és nem ért oda. Ő ezt velem közölte smsben, így depresszálhattam tovább reggel. Negyed órát késtem az első óráról, amire nem is volt házim (igen, ilyet kell az egyetemen is), még jó hogy netes beadandó volt. De legalább lemaradtam a "4-en nem adtátok be a házitokat, ezért..." monológról.
Ezután az óra után azt hittem, hogy végem, nem tartott a lábam. Kitámolyogtam a teremből, liftbe be, le, aztán ki (ez még megy), majd remegő hangú telefon Éccsanyámnak, na most mi legyen? Azt kérte (hangsúlyozom: kérte), bírjam ki, mert ki fogok esni teljesen. Kialakult számomra a lelkierőm Feszty körképe, ami ebben a pillanatban egy hidegben kifújt lehellet. De nagyon igyekeztem ezt a maradékot életben tartani, némi kávéval meg szendviccsel. Biztos kifújt belőlem minden megkapott energiát a szél.
Emellett két napja nem volt részem hosszan elnyúló zöld pipás kommenikációban, ami baj. De ma abszolváltam ezt a problémát és felkaptam a telefont és beszéltünk jól. Nem sokat és nem jól, mert egyikünk sem otthon, de legalább valami. Néha ráeszmélek, hogy micsoda jó dolgom volt a Szeretett Intézményben, és szomorkodni kezdek. Aztán jön a reggel, és megint el kell indulnom... :-(
