Tegnap még arról áradoztam,hogy mennyire jól érzem magam. Aztán ez mára megváltozott. Talán akkor jöttem rá arra,hogy a szöges ellentéte,amikor az esőben álltam és vártam a buszra. Feljöttem a metróból és csak álltam. Volt nálam esernyő,de nem vettem elő,hiszen minek az? Csak álltam,mondván: mindjárt jön a busz. Nem jött,az agyam meg kattogott,mint a nem is tudom mi. Mindenen gondolkodtam,de főleg a mai napon és ebből az lett,hogy száz meg száz gondolat ág szóródott szét a fejemben. Gondolkodtam a Legjobbakon,akik ma ismét beletapostak a lelkembe, gondolkodtam a barátaimon és a nem barátaimon, gondolkodtam a szeretteimen és a boldogságon. Annyira boldog akartam lenni,hogy elfelejtettem,hogy mit is szeretnék én. Elfelejtettem. Pedig annyira a szemem előtt szerettem volna tartani. De nem. Nem ment.
Reggel még azt vallottam,hogy én nov. 1.-én nem megyek semmiféle temetőbe! Nem akarok temetőbe menni! Ma,ahogy ott döcögtem el mellette busszal és láttam az embereket virággal,mécsessel a kezükben és egy adag fájdalommal a lelkükben,ez csak erősödött bennem. Én nem fogok úgy csinálni,mint ők. Csak azért kimenni a temetőbe,hogy mások is lássák,hogy van miért. Ha gyászolok,akkor magamban gyászolok. Ma is eszembe jutott,ahogy ott álltam az esőben,hogy mi lenne,ha még ma is... Néha gondolkodom ilyeneken is,de aztán eszembe jut,hogy biztosan oka volt annak,hogy így történt. Azóta van,akivel közelebbi;van,akivel távolabbi kapcsolatba kerültem. És ezért hálás vagyok Neki! Az első kontaktunk egymással,emlékszel?
(basszus,Kata!elbasztam!elbasztam!!)
De én erős vagyok és kibírom!-ez most egy befejezetlen post lesz,de majd once...