Ez a szám olyan Gogós.

Voltam próbán és az összesnek az arcába röhögtem. Nehogy már miattuk legyen a nihil, hiszen mik ők hozzám képest... Igazából sajnálom őket, mert magas lóról csak nagyon lehet esni. És, mikor már látom a veszélyt, el fogok futni, hogy még véletlenül se tudjak nekik segíteni. Gonosz Gogo...

Már nagyon a végén vagyunk a ziskolának, mindenki már a teljesen a végén akar lenni. Nekem meg már van gyomoridegem, már úgy hiányzott. "az emberi lét napenergiával működik" elv alapján, ma kifeküdtem a napra (déli melegben, nem vagyok normális) és jól el is aludtam. Majd arra ébredtem, hogy felforrt az agyvizem, de reméltem, hogy barna is vagyok.

Sok gondolkodás után, belinkeltem az Őket olvasom rovatba Szasz blogját. Nem mondok semmit, hogy ki Ő, hiszen úgyis tudjátok. Példa értékű élet. Kérdezem én, hol az igazság? Mikor olvastam, sok erőt adott, de én is, mint sokan mások, későn találtam meg a blogját. Biztos vagyok benne, hogy odafent ők ketten találkoztak és megbeszélték, hogy milyen a sok öreggel együtt ülni egy felhőn. Dóval is biztos beszélgetnek sokat.... Kezdem úgy érezni, hogy valami nincs rendben az agyamban, de némi nemű kapaszkodóra szüksége van az embernek, hogy megértse ezt az érthetetlen és igazságtalan világot, amiben élünk. Mindenki csak rohan, nem veszi észre a másikat, a szeretetet, Fura, hogy pont én írok erről, aki az előbb ígértem meg, hogy nem segítek a pinakurváknak, ha éppen esnének lefele a magas lóról. Talán nekik is éppen szeretre van szükségük. Majd Franz Josef megadja nekik...


Rájöttem, hogy jövő ilyenkor én fogok a ballagásomra készülni. Mikor erre rájöttem, arra gondoltam, hogyha belekapaszkodom valami szilárd tárgyba, megáll az idő. Kézen fekvő volt az asztalom, amit akármennyire is szorítottam egyszercsak a pc-m órája 0:39-ről 0:40-re váltott át és akkor rájöttem, hogy még kettőt pislogok és az elmúlt, szép 3évemre fogok emlékezni.
Most viszont (talán kicsit korán), de az elmúlt 2 évre emlékeznék kicsit vissza. Ami valójában talán 3 is van, hiszen java részt 2006-ban ismertük meg egymást. Belegondolok és tényleg elszorul a szívem, hogy milyen gyorsan eltelt. Rengeteg mindent éltünk meg és át, és mindenkivel kicsit szorosabb lett a kapcsolat. Jelenleg fogalmam sincs, hogy mit fogok nélkületek csinálni, mikor már mi leszünk a legnagyobbak. Fura helyzet, még sosem voltam legnagyobb. Na, de most nem is magamról gondoltam a kortes(így kell írni?) beszédet tartani, hanem csak úgy elmesélni egy-két történetet. Az első igazán közös élmény a Déliben történt, amikor mindenki, közösen szint felmérni indult. "Sziasztok Franci vagyok..." és innentől már ismerjük a történetet. Folytathatnám a "kell tojás bazdmeg" című klasszikussal, de ha ilyen részletességgel haladok, akkor egy révai nagy lexikon nagyságú regény jelenne meg az elmúlt évekről. Évek. Vágjátok? Pedig nem is tűntek olyan soknak. Fura, milyen gyorsan elrepültek. (mondom huszadszorra) Nagyon fognak hiányozni, de egyszer mi is elrepülünk és visszük magunkkal a mappánkat meg a bögrénket, és talán együtt fogjuk majd sírva fogjuk kaparni a vasrácsot, hogy mi már pedig vissza akarunk jönni, hiába a ballagás meg az érettségi, mert az x vagy y egyetemen nem tehettük le sehová a mappánkat, a bögrénk pedig már az első nap összetört. (kicsit tovább fejlesztettem, de az eredeti ötlet by Andris)

Furi, könny szökött a szemembe. Elvégre inkább most, mint a ballagáson a köszöntő(búcsúzó) beszéd közben. Ott nem szeretnék sírni, pedig, ha így haladok... Mindenesetre tényleg hiányozni fognak. Ahj, picsába az idővel...

ps: azt mondták, hogy nekem költőileg kell megfogalmaznom a dolgokat, hogy le tudjam nyelni azt a bizonyos békát. Van benne igazság.