Hajnali 2:45-kor felébredés, hogy nem kell-e még kelni és elköszönni Epitől, aki egy egész fél napra Bruxellesbe távozik. (aki azóta már a repülőn ül, jön haza) Előző este azt skandáltam magamban, míg nem bírtam aludni, hogy "elengedem mindazokat akikre nincs szükségem és akiknek nincsen szükségük rám" és közben próbáltam csendesen sírni, úgy, hogy Epi tudjon aludni, hogy 3-kor fel tudjon kelni. Közben szemüveg nélkül bámultam a csillagokat, azokat is, amik mozogtak. Ezekről később, éles eszemmel kiderítettem, hogy repülők voltak. Elhatároztam, hogy megvárom Epi felkelését és elköszönök tőle. Ez az elhatározásom egészen 2:58-ig volt érvényben, majd elaludtam úgy, hogy reggel fél 7-kor is alig lehetett kirobbantani az ágyból. Azt hittem, hogy akkor van 3 óra és csendben kell lépkednem, hiszen Epi aluszik még. Hamar rájöttem, hogy ez nem így van és, ha jót akarok magamnak sietek, mert elkésünk. Röpke fél óra alatt összeszedtem magam és már indulhattunk is. Ily korai órákban néha rám jön az őszinteségi roham, olyan helyzetekben, mint pl az autóban, ahonnan nem lehet menekülni és akkor szem nem marad szárazon. Ez sajnos visszafelé is igaz, amikor Enyi kezdd bele, és akkor vége(m ). Legalábbis az én szemem nem marad szárazon, no meg, persze a sminkemnek is annyi. Ma nem jött rám, magamban tartottam, mert akkor tényleg oda lett volna a sminkem és most nem csak túlzok. Az éjjel skandált szövegem jutott eszembe, és azok, akiknek, mint a mellékelt ábra mutatja, nincs szükségük rám. (El... ) Közben rendelőbe beértünk, ismerős arcot vélek felfedezni a várakozók között. Enyi előre felvilágosított, hogy Apáca-édesapa fog bent ülni, készüljek fel. Felkészültem, de nem erre. (most épp Quimby - Most múlik pontosan üvölt a telefonomból, aktualité) Apáca-édesapa igencsak belerokkant, hogy kisebbik lánya Spanyolföldekre távozott, apácának, úgy néz ki, örökre. Illetve a nővérek megengedik Neki, hogy majd a temetésre hazajöjjön. Áldott teremtések. Egy kisebb pszichológiai tanulmányt írhatnék arról, hogy szerintem miért tett úgy, ahogy. (Don Quijote ébredésére váltottam, Enyi így nyilatkozik: "azt mondja, hogy szar? nem valami nagy színvonal. Jobban járnál, ha Mozartot hallgatnál, tündérem". én csak annyit mondok, magamban: "Tibiiii" ) Lassan sorra került Apáca-édesapa is és mi, Enyivel próbálunk valamit kihúzni belőle a lelkiállapotára vonatkozólag. Semmi eredmény. Elment, nekem pedig közben az agyam, hogy miként hozhatnám vissza Apácát a Spanyolföldekről, hiszen nekem is hiányzik. Éljen az egoizmus! A rendelés végére rájöttem: sehogy.
Ma is volt feladat: elvinni a gyógyszereket egy 95 éves néninek. Szeretnék én ilyen lenni, ennyi idős koromra. 2 gyógyszert szed összesen. Ennél még Anyu is többet szed. Felvittem a gyógyszert, a néni meglepően tiszta elmeállapottal bír, engem kérdezget. Ki vagyok, mit hoztam, mire jók ezek, kije is vagyok én Enyinek, hol tanulok, hova szeretnék egyetemre menni? Logikusan összeállított kérdéssor, szimpatikus néni, aki vicceskedve kriptaszökevénynek nevezi magát. Majd elpanaszolja, hogy neki, ha esik, ha fúj délután bridzseznie kell menni, de eszméletlen hasmenés jött rá. Nem tudnám-e ezt valahogy orvosolni? Magamban megköszönöm Istennek, hogy ezt (is) megtudhattam a néniről és javaslom, nagy szakértelemmel, a gyógyszert. Ő megköszöni, kapok csokit is, Isten áldjon engem, mehetek el. Azt még utoljára megkérdezi, hogy nem tudok-e valami gyors hatású szert a hasának menésére, mire, mintha nem mondtam volna már el háromszor, mondom, nem. Erre Ő megjegyzi, hogy akkor pezsgősdugót fog beszerezni, mert azt nem lehet, hogy tétet rak és közben kimegy egy pár percre. Elköszönök, és mire hallótávolságon kívülre értem, kitört belőlem a röhögés, hiszen nem vagyok én ilyen szellemileg és humorilag ép öregassssszonyokhoz szokva. Ld: drága Nagymamám.

Közben percenként lesem a telefonomat hátha valakinek mégis szüksége lenne rám. Mondjuk Legjobbom újságolná el az Álom szigetek-i élményeit, vagy Nővérem osztaná meg velem Mackó gyerekes érzéseit, vagy netalántán LLI jönne és mondaná, hogy holnap délelőtt 9-re vár. De, lelkem sóhajt meg én is, nem hiányzom senkinek. E percig se. Közben beszéltem a gmail rendszerben ZénóZebulonnal, aki tájékoztatott nyári terveiről. A lakályom meglátogatása nem volt benne. Vagy legalábbis nem tudtam benne felfedezni.

Enyi már bebiztosítottnak érzi a helyét nálam, ezért ma elkezdett eszméletlen módon baszogatni, hogy ezen a nyáron még kereshetnék magamnak angol tanfolyamot, sőt keressek. No, meg menjek el bőrgyógyászhoz, körömészhez, angol tanfolyamra, nézzem meg az egyetemi pontokat és találjak magamnak valami rendes tanulnivalót, amit majd az egyetemen művelek. A gyógypedagógia nem jó. A rendezvényszervezés sem, mert egy betege szerint unalmas. A felnőttképzés, pedig nem önálló szakma. Legyek fotós vagy újságíró - az egyáltalán nem telített szakágak.

Ma több dologgal kihúzta nálam a gyufát, persze nem direkt, Ő ilyen. Az 'információs táblára' ki van írva, hogy "Paris, Bastille Nation", én ezt hangosan skandálltam, mint egy ötéves. Enyi erre ezt mondta: "ha nem Romániába lettél volna, akkor... " Itt mondtam Neki, hogy "ezt most hagyd abba!MOST!!" Oh, Paris... Ott lehettem volna, ha nem a Romániába való bejutásunkkal küzdünk épp akkor. Miss you guys&Oh Paris - érdekes páros.

Epi nem sokára hazaér. Tökre hiányzik ám, amikor így elmegy. Kicsit féltem, nehogy valami baja essen. Ilyenkor mindig eszembe jutnak a tavalyi hónapok és rájövök, hogy el fogom rejteni a laptopját, hogy ne dolgozzon. Bár, ha jobban belegondolok, én, mint C. ügynök kikutattam, hogy szerveztek maguknak Korfus (vagy nem tudom milyen) álomnyaralást. Nem is kutattam, ott volt a foglalás (bla-bla). C ügynök vagyok, és jogos a kitüntetésem.

A mailboxom még mindig üres. Senkinek nincs rám szüksége. Se Nővérem, se Legjobbom, se LLI, se Bajnok, aki megígérte, hogy rendszeresen nézi majd az emailjeit.