A tegnapi főpróbáról másfél órát késtem. A második jelenet közepén érkeztem és a közönség soraiban potyogtattam a könnyeimet. Majd, letörölve az arcomat, besettenkedtem a színfalak mögé. Nem sírok ne félj, csak erős ez a fény.Meg a vaku. Nem találtam meg a ruháimat itthon, ezért 3 hancúggal érkeztem, semmi kedvvel. Rájöttem, hogy én tulajdonképpen mindenkit utálok, aki ott van. Ez most a szerepem. Hétezerhatvankétszer átnéztük a tánclépést, sikerült valamennyire elsajátítanom. Szünetben aztán én voltam a megtestesült tip-topmanager, mindenkit utáló komorna. Mikor már átrendeztem a cuccaimat és a bepakoltakat is kipakoltam, megkerestem Nővéremet, aki a sötétben botorkált. Megitattam, nem bírtam nézni a szomjúzást, de legnagyobb sajnálatomra vége lett a szünetnek és elkezdtük a próbát, again. Nem tudtam, hogy mikor fog minket otthagyni, Borfesztivál ürügyén, de tudtam, ott van (nem, nemcsak akkor, ha fizikailag nincs itt - vagy valami ilyesmi), mert láttam a stroboszkópot. Épp a földön fekve tizedszerre próbáltuk el a végét, amikor a fejemet a padkára téve megláttam Kampányolót. Egy pillanatra kiestem a Tanárúr és magam által osztott szerepemből és integettem, mint egy hülye, de nem esett nehezemre visszaesni.
Miután sietve átvedlettem, udvariasan köszöntöttem Kampányolót, és érdeklődtem a képek milyensége után, mert gondoltam, elsietnek majd, Borfesztivál ürügyén. Kampányoló rám bízta a feladatot, hogy nyugodtan köszönjek el, kint lesznek. Kérdően álltam, majd vártam a soromra, hogy elköszönjek Tanárútól. (Péterfy Bori egyik száma jut eszembe: "najó, mindegy a lényeg, így tényleg ne álljál") Elköszöntem, Nővérem és Kampányoló az utcán álltak. Indulnék balra el, felnőtt vagyok, és megyek haza, pá. Nem, közrefognak és terelnek magukkal. Álltam hülyén. Ezt most ők akarták, én tartózkodó üzemmódba kapcsoltam. Csodajárgányhoz érve érdeklődtem, hogy én most jogosan tartózkodom-e ott vagy egyszerűen pofátlanul? A válasz, jogosan, beülök és helyrerakom Zsoltit (aki egy plüsselefánt by Nővérem from Szerbia). Raknám, ha Nővérem nem akarná fejsimogatva szeretgetni az elefántot. Említettem, hogy a múltkor elefánt voltam a próbán. Na, de most nem, tehát erről ennyit.
Bejárjuk fél Budapestet, én az ébrenlét és az alvás között masíroztam valahol, csendben. Gondolkodtam, mondjam-e, hogy merre, de aztán inkább nem, az üzemmódomban testreszabására lenne szükség, hogy ezt véghez tudjam vinni. Nővérem próbált velem beszélgetni, én válaszoltam, egyszer túl sokat, innentől kevesebbet. Tortásnak ment közben sms a (v)iszonyokról a mai nap, és a kölcsönösségről. Otthonom elé érve megint elsütöm a, Kampányoló számára már elcsépeltnek tűnő, "beinvitálnálak titeket.." poént, mindezt fél éjfélkor. Udvariasan elköszönök, kiszállok, elsétálok a kapuig, kellő teret hagyva a menetszélnek (és minden másnak). Itthon aztán a prológust énekelgetem, átírva a szöveget, szerepemhez méltóan.
Most muszáj lejegyeznem ZénóZebulon bölcs tanácsait. Azért nem idézőjellel, mert nem tudom hogy hangzott pontosan. Íme: mindig az jár rosszabbul, aki a valódi személyiségét adja fel. Akinek ez természetes annak nem fog feltűnni, hogy ilyen vagy. Vagy, ha mégis, ő is ilyen lesz veled. Ez ma reggel is eszembe jutott. Megpróbáltuk mantrázással megoldani a baráti kapcsolatból fakadó problémáimat. Nagyon igyekeztünk, nem ment.
Reggel 6:17-kor úgy gondoltam, alszom még 5 percet. 7: 45-kor ébredtem, pánikban, hogy azt hiszem 8-ra nem fogok beérni. Fürdés, sms, időpont egyeztetés, magammal. Rájöttem, hogy ígyse-úgyse érek be, tehát megreggeliztem, gondosan bepakoltam, majd kilőttem magam a lakásból. Igen, "aki éjjel legény, az nappal aludjon". Le se tagadhatnánk, hogy testvérek voltunk.
A harmadik órára éppen, hogy beértem. Ott megismertük a társadalmat, én pedig bevetettem mindent, hogy újra legyek ott valaki. Előbbre ültem, mint múlt héten - első lépés. Szünetben kimentünk a boltba, visszafelé jövet valaki hívott a mobilomon. Előhalásztam, Szaktanár keresett, kérdése: hol vagy? merre jársz? Én, kedvesen, meglepődve: a boltból vissza, kétperc múlva a suliban. Bent a suliban rájöttem, hogy Gogonak nem szabad, sőt tilos késni. Hozzászoktattam őket a jóhoz... Hiba volt.
Innen aztán nem volt megállás. Hívtam Tanárúrat, hogy ma nem tudok menni az előadásra, mert erőm semmi. Itthon fekszem, várom a dokit. Szombaton megint. Azért, bár kevés volt az esély, hogy Nővérem és Kampányoló odaérnek majd, neki is írtam, hogy ma nem leszek ott. Anya, tudtomon kívül (a szó itt nagyon fontos!) felhívta Kampányolót. Írni kell, nem hívni! Majd' elsüllyedtem szégyenemben mikor megtudtam, hogy Anya intézkedett. Arcbakapós? Még egyet nem tudok elviselni. Majd meglátjuk...
Azt gondolom, hogy talán a lelkem fáradt bele ebbe az egész ingóköveken való ugrálásba, ami most van. Egyik távolabb, mint a másik. Semmi lelkierőm nem volt - jó mondás. Bár az kétségtelenül jól esett, hogy a barátaim (újabb fontos szó!) igazat adtak nekem az elmúlt napok eseményeivel kapcsolatban. Megvédtek a számukra ismeretlen emberekkel szemben, lelket öntöttek belém. ZénóZebulonnak nem kellett mondanom semmit, megért már egy szempillantásomból. Igazi barátokra leltem, jó érzés volt, hogy értékelve vagyok. Mikor szükségem van, megölelnek (Bimbaj reggel ezzel mentette meg az életemet), mikor szükségem van rá, támogatnak. Elfogadnak úgy, ahogy vagyok, semmi változtatás. Vagy inkább megváltoztatni akarás. Újabb fontos szó. Inkább mondat.
