Tegnap mikor leültem enni, éreztem, hogy valami nem jó. Előtte Enyivel beszéltem (beszéltem? veszekedtem) arról, hogy nem tanulok eleget. Majd mikor letettem, Anya is rákezdett. Szóval, leültem enni és éreztem, hogy valami nem jó. Ahogy kanalaztam a levest éreztem, hogy egyszerre vagyok éhes és egyszerre van hányingerem. Ettől eléggé rossz lett a kedvem, sőtpláne, mert rossz is volt, belesírtam a bánatom a levesbe. Ott is hagytam az egészet, a szobámban folytattam a biokémiával való barátkozást meg a kesergést.
Megőrjít a kedves családom. Eddig azt hittem, hogy Anya mellettem áll (jó, persze, tudom, mindenki mellettem áll) a tanulásban és bízik is bennem. Tévedtem, mint az utóbbi hónapokban sokadjára. Reggel arra kelek, hogy tanuljak, este azzal fekszem, hogy tudja, hogy nem tanultam. Örök körforgás. És a vonzás törvénye szerint már érzem is, hogy a család egyetlen gyereke vagyok, aki még ráadásul buta is. Cunci megmondta, hogy nem vagyok buta, de az arány elég soványka a "buta gyerekünk vagy" véleményekhez. Most kezdem csak megérteni a családterápia jelentőségét. Beutalnám magunkat valahova...
Tegnap voltam Nagyimnál. Nem sok időt bírok vele tölteni a generációs különbségek miatt, de amennyi tőlem telik megteszem. Tegnap majdnem lehúzta a Kutya fejéről a bőrt, itt már nem bírtam. Ott kellett őket hagynom, mert láttam, ahogy a Kutya szeme elgurul. Feltelefonoztam ZénóZebulont, aki szintén családi napot tartott, nála mi a helyzet? Körülbelül ugyanabban a pillanatban kaptunk családsokkot, és hagytuk ott őket. Fél-maratonit beszélgettünk, míg vége nem lett a megaéneklésnek, ami után hazaindultunk. És itthon már a zöld pipáson folytattuk. Nem, nem élünk szimbiózisban.. :-)
