Nos, hát elérkezett az idő, hogy beszámoljak a tegnap estéről. Kicsit érzékenyen érint az általam kitalált "első, utolsó kiskarácsonyi buli" elnevezés, de hát magam vesztébe rohanok a kreativitásommal. Kezdem ott, hogy este 5 óra és sütöm a kefíres-csokoládés muflont.

Pakolom bele a tálba a hozzávalókat. Pakolom, csak pakolom, egyre több a massza a tálba. Levonom a következtetést: ez a mennyiség egy egész fiú-kollégiumnak elég. Bár erről semmi infóm nincs, talán, ha megkérdezném Szaktanárt, akitől a legnagyobb karácsonyi ajándékot kaptam, de erről majd később. Beleraktam a muflon formába a masszát, a tálba még mindig van elég. Megsütök két tepsivel, de még mindig maradt belőle. Ezt már nem akartam megsütni, mert féltem, hogy kefír mérgezést kapnak a bulizók. Fél 7 körül feltelefonoztam Szaktanárt, mert azt mondta így tegyek (meg még pár szó, de ez számomra jelentéktelennek számított, ezért meg sem jegyeztem). Megbeszéltük az időpontot és helyet a találkozásunkra, én felvettem az ünnepi szettit és az átmenetileg rámhagyományozott pontos időt jelző karomra szerelhető műszert és a kiskabátot, majd elindultam. Ja, és visszafordultam a meglepetéseket rejtó zacskóért. Igen, mert majdnem itthon maradt. Benne a muflonok (természetesen, kétféle. egy nem elég) és az ajándékok nejlonba húzva, védve az esőtől. Anya elvitt a templomos térig, amely találkozásunk helyszíneként volt megjelölve, de Szaktanár még sehol sem volt. Ez fura volt nekem, hiszen általában én vagyok aki kések (most is). Na mindegy, gondoltam, várok. Egyszer csak kiüvölt a kedves Quimby telefonomból, majd Szaktanár szól bele, hogy szálljak fel egy buszra (amiről nem tudja még, hogy most ment el) és menjek vele egy megállót. Röpke 10 perc után meg is érkeztem a találkozásunk módosított helyszínére, talán rossz ötlet volt a módosítás.

Miközben lépdeltünk a hely felé, megköszöntem Szaktanárnak a karácsonyi ajándékát. Azzal kedveskedett ő nekem, hogy enged vizsgázni az ő tantárgyából. Igen, mert nem lett meg a bűvös 40% azzal, hogy felírtam a feladatszámokat és a nevemet. Na jó, egy kicsit több mindent. De azt mondta (nem csak nekem, mindenkinek), hogy látja, hogy készültünk és azt is látja, hogy már csak egy kicsi hiányzott az előbb említett határérték eléréséhez. Akkor is megköszöntem, most is megköszöntem, de szerinte ezt nem kell megköszönni, így döntött, ennyi. Szerintem meg de, ennyi. :-)

Mikor odaértünk szinte csak újak voltak ott. Na jó, azért annyira nem, de elsőnek őket láttam meg, biztos ezért maradt így meg bennem. Ott volt Politológus lány, Énekes pacsirtánk, a 3 új (nevük még nincs, nem is lesz, szerintem) és iskolánk Újrégi diákja. Tanerők közül jelen volt Zenetanár, Képzőművész, Indiagirl és természetesen, a háziasszony Darawk (tudjátok, a tudás istene). Zenetanár és én, Énekespacsirtánk köré telepedtünk le és próbáltuk meg lebeszélni őt arról, hogy egy karácsonyi bulin nem feltétlenül jó dolog az, hogyha valaki egy macskás anyagot próbál kihímezni, miközben a többiek körülötte beszélgetnek és ne adj Isten, vele is szeretnének. A lebeszélésünk hiábavalónak bizonyult, ezért át is tértünk az egymás karácsonyi programjának megbeszélésére. Nem sokkal később megérkezett Asztronautalány és System, majd szépErzsébet, Girly és Ökoanyánk is.

Pár perccel ez után Képzőművész megrohamozott, hogy kezdjünk el készülni! Mire is? Aztán rájöttem, hogy a meglepetésre, ugyanis énekelni fogunk! :-) Indiagirl és Énekespacsirtánk magukra öltötték az angyalszárnyat, Zenetanár magához vette a furuglát (furulya), Képzőművész pedig felvette a messiás ruhát, én pedig a csörgőizét szólítottam magamhoz. Elénekeltünk mindent, majdnem a felét elrontottuk, de sebaj, így volt szép. Az utolsó előtt, a legjobb, éneknél Énekespacsirtánk telefonja dalolt bele a dalunkba. Valami fura japanise song az ő csengőhangja olyan hangerővel, hogy a csörgőizémet hiába ráztam, nem tudtam hangtalanná tenni ezt a zajforrást. Elhagyott hát minket ő, mert szólította szülője, és átadta nekem az angyalszárnyat. Én átkereszteltem, stílusosan, tündérszárnnyá. Elénekeltünk, mostmár tényleg, mindent és kaptunk tapsot is. Talán, mert örültek, hogy vége. :-) Ezután jött az előző postban említett vers, amiből mindenki kapott egy példányt. Miközben énekeltünk eszembe jutott ZénóZebulon, aki bizonyára nagyon nevett volna azon, hogy mennyire leégtünk. Majd elénekelem neki (nem, nem most, mert most még reggeli 'egér' hangom van). :-)

Ezután következtek az ajándékozási akciók. Először Asztronautalány jött oda hozzám, kezében egy valamit rejtve, mondván: Boldog Karácsonyt! Megnéztem, mi az, elkapott a nevetőgörcs. Egy karácsonyfa dísz, rajta egy általa (az angolfüzetemben is megtalálható) teve. Ennek van története, majd egyszer elmesélem. Talán jövő ilyenkor, akkor már nem lesz tétje. :-) Girly volt a következő, aki odajött hozzám és átadott egy aprócska képet. A képen egy nő van, fekete garbóban, a szöveg hozzá ez: "Te jutottál eszembe erről a képecskéről.. Ilyen szépnek és okosnak látlak.. :-) Remélem 2009-ben nem állít meg semmi, SzuperGogó! :-)" Ezen is mosolyogtam, na, persze ott belül nagyon örültem, hogy mások így látnak. ezzel egy nagy álmom vált valóra: megtudni, hogy hogyan, milyen szemmel látnak mások. Ökoanyánk is szánt nekem valamit, ezen nagyon meglepődtem. Kezembe nyomott egy magenta színű csomagot, benne egy füzettel (French Girlish Mood :-)) és egy dvd-vel. Ezt még nem volt alkalmam megnézni, de állítólag a közös élményeink vannak rajta. :-) Miután a 'kapok' rész meg volt, jöhetett az 'adok'.

Elsőnek Szaktanár beszélgetésébe pofátlankodtam bele, aki igen csak populáris volt, tegnap este. Kezébe adtam a bonbont és egy borítékot, melyben egy (szerintem) róla szóló idézettel ajándékoztam meg. Mondtam neki, hogy otthon nyissa ki (bár kíváncsi lettem volna a reakcióra). A verse átadásakor félre hívtam szépErzsébetet, mert nem volt nálam az ő csomagja. Egy könyvet kapott ő és egy idézetet, mely róla szól. Szerintem. Beszélgettünk egy kicsit, de nem tetszett nekem ez az elszeparálódás, ezért azt javasoltam, hogy menjünk vissza és ott folytassuk ezt a beszélgetést. Ha már a beszélgetéseknél tartunk. Megtanultam tegnap este, hogy "ne küzdj túl erősen. A legjobb dolgok váratlanul történnek". Ez mondjuk egy Marquez gondolat, de nála jobban senki nem tudta ezt megfogalmazni. Sokat beszélgettem vagy csak ültem és hallgatóztam, de nagyon jó volt.

11-kor ütött az órám, Anya hívott, hogy érkezhet-e értem? Azt mondtam neki, hogy igen, mert már éreztem, hogy fogy az erőm. Igen, a vírusaim elkezdtek dolgozni bennem. Persze, amikor letelt az időkeretem, amit Anyukám adott magának, hogy oda érjen, nem akartam menni. Pont jó volt a beszélgetés, pont jó helyen ültem (a kandalló előtt), pont ették a muflonomat. Mennem kellett, de egy ajándékozási akcióm még hátra volt. Darawknak (tudjátok, a tudás istene) kellett odaadnom a desszertjét. Englishman ült körülötte és csak folytak ki belőle a szavak. Odaálltam hát szolidan, gondoltam, Englishman majd észrevesz és abbahagyja. Nem hagyta. Képzőművész meg is kérdezte, mit állok ott? mire mondtam, hogy csak egy percre zavarnék, de megvárom míg Englishman befejezi. Itt, ebben a pillanatban megkaptam az elégtételemet az összes angolórai beszólására, méghozzá Darawktól (tudjátok, a tudás istene). Nem írom le, mert a tavalyi tanulópénzemből megtanultam, hogy nem idézhetek hangosan semmit, ami közel az éjfélhez vagy éjfél után hangzott el. Mikor már nem bírtam tovább bele kellett szólnom, mert éreztem Anyukám utálatát a kocsiból. Fura, senkinek nem esnek le azok a mondataim, amiben benne van az, hogy "első, utolsó karácsonyi buli". Most is el kellett kétszer mondanom, de megérte. :-) Átadtam, Darawk (tudjátok, a tudás istene) is átadta, majd elhagytam a házat. De azért előtte mindenkinek kellemes ünnepeket kívántam, mert lesz olyan, akivel már nem találkozom, mert, for example azon a napon nem tartózkodik a szeretett intézményben.

A kocsiban felolvastam a verset Anyának, majd az út további részében nem szólaltam meg. Csendes éj...