Volt csodálatos kiskarácsony a kiscsaláddal, amire nem szívesen gondolok vissza. Természetesen előkerült a "milyen egyetemre akarsz menni? tanulsz eleget?" téma, én pedig forrongtam, hogy miért nem lehet legalább az év legszebbnek kikiáltott napján nem beszélni erről és nem bolygatni a lelkemet és a jövőmet? Először tán túl kéne lenni a félévi vizsgákon. Tán...

A Jesuska nagyon gazdag volt, kaptam csomó mindent. Először is ruházatot meg csizmát, de ezt már régen. Aztán kaptam még rózsaszínű kuplerájtalanítót (fel lehet akasztani a bárhova és lehet bele csomó cuccot pakolni), Van Gogh és Klee albumokat (ők a két szerelmeim) és hajvasalót (ami göndörít is). És a legfontosabbat hagytam utoljára, mert ez a legviccesebb. ZénóZebulonnal mindenképpen szerettünk volna valami ugyanolyan dolgot kapni karácsonyra még akkor is, ha ez gyerekesnek tűnhet. De nem az. Mivel nem nagyon láttam esélyét annak, hogy csizmát szeretne kapni, kiszemeltünk magunknak egy fotóaparátot. Megtapogattunk, jónak tűnt. Aztán Ő lemondott róla, majd én is. Így lefelé görbülő szájjal megállapítottuk, hogyha nem veszünk egymásnak valami közöset, nem lesz közös aji karira. (bocs :-)) Aztán a sors megoldotta, hogy a szánk mégis felfelé görbüljön, mindketten kaptunk egy karórát. Na, persze, nem ugyanolyat!! :-)

Tegnap ebédre voltam hivatalos Enyiékhez, majd utána átnéztük az egyetemeket és Epi ragaszkodott hozzá, hogy a matekot is. Elvittem hát a szép matekfüzetet, a számológépet meg a Kék bibliát és itthon hagytam a mimóza lelkemet, mert tudtam, hogy ízekre fognak szedni. Itthon, mielőtt elindultam ezt énekeltem: í-zek-re-fog-nak- szeeeed-niiii. És, tényleg jósnak kéne mennem, így volt. Epi kezébe vette az irányítást és a Kék bibliát, majd a második pillanatban megjegyezte, hogy ami szeretnék lenni, az nem lehetek, mert sosem lesz elég pontom a gyógypedagógiához. Gondoltam, hogy nem rendezek nagyjelenetet, teátrális sírással meg kiborulással, mert azzal csak azt mutatnám, hogy "jé, tényleg igazatok van. egy seggfej vagyok.", ezért hát csak kedvesen megjegyeztem, hogy dehogynem! Erre Enyi jött a szokásos dumával, hogy "szép dolog az önbizalom, de azért tanulni is kéne" meg, hogy "gyerekek helyett keresek majd neked egy vécét. kevesebb pont, de büdösebb is".

Mikor végképp nem volt ötletem a "kertész leszek, basszameg" családiasított változatát. "Oké, akkor kertész leszek. Fát nevelek" mondtam kedvesen, mire ők, az én drága Enyim és Epim elkezdtek arról regélni nekem, hogy milyen szép is a virágkötészet és, hogy egy virágüzletben milyen jó illat van. Ha tudnám, hogy melyik illatra vannak pontosan rákattanva, vennék nekik egy raklap illatosítót. Miután ezt (és a tanítói alkalmassági vizsga rám ruházott alkalmatlanságait) megbeszéltük, Epi megkért, hogy nézzem meg, mennyi pont kell ahhoz, hogy ma valaki fizikus legyen. Tudni kell róla, hogy ő, bizony, fizikus. Megnéztem, és lényegesen kevesebb pont kell, mint az én álmomhoz. Erre azt mondta, hogy akkor legyek fizikus. Annnnnyira, de annnnyira tudtam, hogy egyszer ide fogunk kilyukadni!! Jó, hogy nem jönnek az orvosi pályával.. Ezután a matekra már nem tudtam odafigyelni. ZénóZebulonnak tudtam egy szomorú arcos esemet küldeni, ki felhívott mivan? Elmondtam neki röviden, de csak röviden, mert különben azt is el kellett volna mondanom, hogy én a szememen keresztül izzadok. Kedves családtagjaim hazahoztak, aztán mentek is tovább vendégségbe. Még szerencse, már nem sokáig bírtam tartóztatni a nagyjelenetet. Egy ősrégi Edda szám jutott eszembe: "ha feladod az álmaid meghalsz, élve halsz meg."

Most épp nyarat idézek. Vágtázó Csodaszarvassal meg Kutya Vacsival (ma volt az utolsó koncert idén, senki nem jött el velem), Bella Ciaoval, Tanksapkával meg Quimbyvel. Jól hiányzik most a nyár. Eszembe jutottak az esték, amikor Bogesszel és Lovászfiúval ültünk a hintaágyon és pezsgőztünk és énekeltünk, és cikiztünk mindent amit láttunk. Ők cigiztek és próbáltak rávenni engem is, de én, mint a fő antidohányos csak a füstöt szívtam. Aztán eszembe jut a Sziget is. Rengeteg oldal lenne, ha most megint mindent felsorolnék, így csak annyit mondok: Igen, Anyu! és Igen, Apu! :-) Aztán eszembe jut Szárszó1 és Szárszó2, mikor a családdal és, mikor Nővéremmel és Kampányolóval. Majd eszembe jut, hogy vajh' mi lehet velük? Semmit sem tudok róluk manapság. Nem, most nem jöhet a nagyjelenet és nem foghat el ilyen fokú nosztalgia, mert most koncentrálnom kell a vizsgákra. És akkor ezt a mindent "én nyakon ragadom, és rúgom, takarodj, rusnya tél."