Pénteken bordó lufi formában elszállt belőlem valami. Én tényleg nem akartam hogy elszálljon (a lufi alatt vitatkoztam is egy kicsit, hogy én nem), de mégis el kellett engedni. Akkor nem annyira sírtam, csak kicsit könnyezett a szemem, ellenben utána. De hát ezzel mindenki így volt. Egyet tudok: ZénóZebulon és magam szinte harcoltunk a zsepikért, hogy legyen elég. Asztronautalánynál volt elég, bár ő elég messze ült tőlem, szóval lehet, hogy ő is harcolt valakivel. Én lettem elsőként szólítva, Szaktanár által, hogy akkor legyek szíves és engedjem el, amit el kell. Nagyon nem akaródzott, kisebb vitába is keveredtem vele, hogy én ezt bizony nem akarom elengedni. Látja-e, hogy nem is megy, mert hozzáragadt a kezemhez. Látja? Dehogynem tudom elengedni, mondta, és lökött a lufimon egyet. Én pedig (mármint a lufim) el is tűntem kb. fél perc alatt, nyugatra. Itt még annyira nagyon nem sírtam, de a többieknél alig tudtam abbahagyni a pityergést. (szent) Jobbomon Bimbusba kapaszkodtam, aztán Blaneeba, aki a balomon ült. ZénóZebulon kezét is fogtam a telepatikus rendszerünkön keresztül. Apropó, ZénóZebulon és az ő ottléte! (kicsit ugrálok az időben)
Úgy volt, hogy nem jön el ő, mert nem. Ezen kicsit meg is voltam bántódva, néha meg is sértődve, mert mi az hogy nem jön el, mikor én ballagok meg egyáltalán miért nem? A megbántódásomnak néha halk hangot is adtam, de megértettem őt, mert elég sok dolog történt mostanában vele. Délután beszéltünk, míg én az idézeteket vetettem papírra és közben az járt az agyamban, hogyha ennyit beszélünk nem leszek kész. Letettük, aztán a kocsiból felhívtam, hogy megjött a nyelvvizsgás papír és, hogy nem mentem át, erre finoman és ízléssel rám csapta a telefont, mert neki most valami nagyon fontos dolga van. Na, ezután még jobban fájt, hogy nem látja majd, ahogyan ballagok. Természetesen, késve érkeztem a saját ballagásomra (is) már ott volt az összes mindenki. Üdvözöltem a családomat, meg a többieket, majd Tortáshoz beszéltem egy kicsit még. Ebben a pillanatban valaki megjelent az iskola sarkánál. Pár tizedmásodpercig nem is értettem, fel sem fogtam aztán visítva odarohantam hozzá. Nem volt ő más, mint ZénóZebulon. Kicsit ugyan fellökve őt, de megölelgettem és elcsukló hangon adtam jelét annak, mennyire örülök, hogy eljött. Leültettem, leguggoltam mellé, el sem hittem, hogy ott van és szidtam a színészi képességeket belé képző iskolát, hogy ez ennyire jól sikerült nekik.
Nem ülhetett mellém ZénóZebulon, így kellett végignézni a műsort, ami határozottan jó volt. Mi voltunk a tökéletes osztály, a tökéletes ballagtatók, a mostani talán lehet egy tűrhető második. A lufielengedés borzalmainak átélése után már minden simábban ment. Virághalmoktól elfedve, fotógépek kereszttüzében és ajándékokkal teli kézzel álltunk és próbáltuk felfogni, hogy ennek az időszaknak bizony vége. Indiagirltől és Darawktól (tudjátok, a tudás istene) is sálat kaptam, ami vicces, mert legalább "sálas-lány"-ként maradok meg az emlékezetükben. Ők sem maradhattak ajándék nélkül, mindenki megkapta a személyre szóló idézetét és az izgulásomat, hogy vajon tetszik-e majd nekik. Tetszett, mindenkinek. :-) Szaktanárnak külön ajándékot adtam (amit ott is hagyott az asztalán), és ez is tetszett neki. Ezután eget és földet rengető zokogásba kezdtem, de csak halkan (bár voltak, akik telepatikusan megérezték). Mindezt azért, mert ez volt az egyetlen és megismételhetetlen epilógus az életemnek ebben a színdarabjában. Magamban is megrendült az ég és a föld, és azon kezdtem el sajnálkozni, hogy miért nem volt ilyen több? Aztán, még mindig ég és földrengetés közben rájöttem, hogy ha lett volna több akkor ez most nem remegtetne. Mint a lábamat. Vártam, hogy valaki megnyomja az idő megállító gombot, hiszen ez volt az a perc, amikor a vulkán kitörésétől megremegett a föld és ez bizony nagy pillanat. De nem nyomta, így vége lett. Azután, hogy mindenki megkapta amit szántam neki, kezdődhetett a tánc, buli, nevetés (sírás).
Először is, még a kezdődés előtt leültem, hogy beszéljek szépErzsébettel egy pár szót, mert már régóta nem. Üldögéltem, beszélgettünk egyszer csak csomóba tömörült egy csapat ember és elkezdték énekelni a "happy birthday to you"-t. Elkezdtem velük énekelni, aztán pár másodperc múlva leesett, hogy jaaaa, ez nekem szól. Zavarba jöttem, az arcom elé kaptam a kezem és lóbáltam a lábam, mint egy kislány. Mindezt persze a koromhoz méltó visítással, amit csak a denevérek hallanak meg. Ezután, ZénóZebulon kérésére, mivel én kimaradtam a szórásából megint berakatta a keringős zenét és táncoltunk. Másokat megszégyenítően nem tudunk táncolni. Aztán tangóztunk, na, ezt sem tudunk. Aztán ledobtam a cipőmet és harisnyásláb táncoltam, ami jó volt. Szaktanárral is ebben a 'cipőben' táncoltam, de megfenyegettem, hogy "ha rá mersz lépni a lábamra..." - de nem tette. Ez is megható volt, mint az ez az egész. Közben ZénóZebulon hazament, de előtte mindenkitől elköszönt. Sajnáltam, hogy korábban elmegy, mint mi. Na, de fő, hogy ott volt!! :-)
Előre kidolgozott tervvel érkeztem eme ünnepélyre: mindenkivel beszélgetni fogok egy kicsit. Szaktanár önnönmagától jött oda hozzám (az összeomlás előtti pillanatokban) és a hétvégi terveiről beszélt, Indiagirl minket sajnált és siratott (mi is magunkat), Képzőművészt pedig nekemnek kellett felkeresnem. Fent az irodában tingli-tangliztam (ez, ennek a színhelye) és elkezdtünk beszélgetni. Megtiszteltető titulust kaptam tőle, de mindez csak azért lehetett, mert ő is hasonló. Miután befejeztük a kismonológokat, elköszöntem, ő örömét fejezte ki, hogy ide jártam, én köszönetemet, hogy ide járhattam. Mikor Anya megérkezett értem és Bimbusért, akkor már nem maradt időm csak egy futó (de azért hosszú) ölelésre Darawkkal (a tudjátok a tudás istene). Nyomtam két puszit az arcára, aztán mennem kellett. Itthon aztán lejjebb sírtam a sminkemet, mint annak előtte volt, majd álomba merültem.
