Ott jártam ma. Sőt még a lochness-i szörnnyel is találkoztam. Tényleg förtelmesen ronda és borzalmasan unalmas. Senki ne akarja látni.
Közben persze hazudtam magamnak is, ami így krónikusan nem olyan jó és nem is annyira egészséges. Nagy M.-et nem annyira tudtam kiverni a fejemből. Az ő hosszú göndör haját, az ő tökéletes kémiai tudását, az ő kedves szavait, a csurig töltött boldogságkádját. Az ő tökéletes genetikai angoltudását és a csodakék szemeit. Bassza meg a jóélet, hogy nincs belőle mégegy. Vagy legalább egy hasonló. "A hason-ló a hasonlónak örül." by Besenyő Pista bá'.
Éccsanyám már megint átverte a gyereklány fejemet, ami csak azért nem annyira jó, mert én gyereklányosan hittem neki. Ugyanaz a téma, mindig, ugyanaz a hangszín, mindig. Ugyanaz a megbántásom, mindig, ugyanaz a kibaszás velem, mindig. Ugyanúgy unom, mint mindig, ugyanúgy vágtam a fejéhez, hogy felnőtt vagyok már, mint mindig. "De fiam még nem vagy felnőtt" - mint mindig. Új nevet találtam magamnak: én, a balfasz gyereklány.
"Ha menekülnél, de nincs hova, van a világűrben egy kis szoba, ahol a bánat súlytalan.." és még egy "sikítva omlik fejemről a haj..." :-(
P.S:"Jó volna végre
lenni vagy nem lenni: már
sok a kevésből."
(Fodor Ákos: Sóhaj)
