Nem hittem volna, hogy azok az őszinte percek amik 18 év alatt voltak egyszer csak hátbalőnek, mint a magyarok nyilai. Sosem fontolgattam ennyire komolyan az elköltözést, a soha vissza nem nézést. Miért? Mert kihalt az a bizonyos ősbizalom, ami szülő-gyerek között létezhet valaha. Pedig oly erős volt. Amikor kételkedni kezdenek a szóban, a betűben, turkálás folyik az emailekben, a telefonokban valamint utánajárni annak, hogy merre jártam akkor úgy gondolom, hogy nincs már miről beszélni.
Kérdezzek rá, talán ez lenne a helyes megoldás. Így is tettem, mert okos-egyetemista-majdnemfelnőtt lánya vagyok Anyámnak, aki erre azt mondta, hogy bolond vagyok majd elviharzott. Majdan délután véletlenül kicsúszott a száján az egyik emailem tartalma és innen bizony már nem volt visszaút.
Ezért hát minimális redukálom a kommunikációt, bár órarendet sajnos már adtam, és semmiféle dologba nem fogok ezentúl senkit beavatni. Úgyis visszaüt. Nem gondoltam volna soha, hogy az őszinteség az Isten ostora és, hogy ekkorát képes rábaszni az ember hátára. Dehát így.
Csibike szavai jutnak eszembe: "Ez a blog nekem néhány hónapja már nem az a játszótér, ahol szívvel-lélekkel veszek részt a játékban." Megváltozott az író, megváltozott a környezete, megváltozott az író maga. Volt olyan, hogy nagyon akartam és volt olyan, hogy nagyon nem. Most érzem igazán, hogy új szakasz, külön iskola, más életstílus, új társaság, más élethelyzetek, más órarend. Ami még nem lenne baj, csak valahogy most mindent nagy nagyító alatt látok. Keresem a kapaszkodó(ka)t ebben a kurva nagy világban és nem tudom merre tovább, kivel, hogyan és miként? Nem tudom, hogy kibe érdemes belekapaszkodni és kit érdemes fájó szívvel elengedni. Nem tudom, hogy mit akarok, mert annyira akartam csak azt a bizonyos lényeget, hogy elveszett közben a többi.
Ezért, és más okok miatt, (egy időre) bezár a blog. Nem törlöm, nem szüneteltetem, itt marad emlékbe. Sok boldog, bús percet köszönhetek neki, segített élni. Remélem hamarosan visszatérek!
