Agonizálok itthon ezzel a betegséggel. Tulajdonképpen ki sem kelek az ágyból, egész nap csak fetrengek. Ma rávettem magam arra, hogy kezembe vegyem a közgazdasági gondolkodásmód alapjait és elkezdjem tanulni. Természetesen csak az ágyban. Ennek az lett a következménye, hogy 2 fejezet után eldobtam a könyvet és mély álomba zuhantam.
Telefoncsörgés ébresztett fel, ZénóZebulon hívott, aki már majdnem kilábalt az őszi kórságból. De csak majdnem. Nem beszéltünk sok ideje normálisan, de mégsem érzem úgy, hogy távol ülnénk egymástól. Lehet, hogy naíva vagyok vagy csak egyszerűen vak (és hülye), de mégsem érzem úgy. Majd egy alkalmas pillanatban megkérdezem tőle. Érdekes dolgokat élünk meg ezzel az egyetemmel meg magunkkal kapcsolatban. Úgy értem, részemről csomó dologra rájöttem, amire eddig nem. Bár azt hiszem jó volt az ismeretlen ismeretlenben (unknown unknown) ülni. Ezt a szót egy szemináriumon hallottam, van még known unknown is. Meg még biztos csomó más is, de jegyzet nélkül ez jutott csak eszembe. (Írhatnék még az interdependens döntések elméletéről, de azért se fogok. Akit érdekel, olvassa el a jegyzetet. Különös tekintettel az enyémre.)Szóval, hogy én örülök, hogy ilyen viszonylag jól fent tudjuk tartani a mi kis barátságunkat. Azért írtam, hogy viszonylag, mert néha megőrülök attól, hogy akadályokba ütközöm és nem jutok a megfelelő kommunikációs csatornához, abban a pillanatban, amikor én akarom. És nem úgy, ahogy és amikor akarom. Más ez már, mint a Szeretett Intézményben volt, ami nem baj, csak nehezen alkalmazkodom. Azért írok csak magamról, mert tudja fene, hogy mit gondol a másik erről az egészről, én meg nem akarok olyat írni, ami esetleg nem is van. Majd erről is kifaggatom.
Sokat aggódom emiatt, néha szinte lerágom a körmeimet. Sokszor játszom el a gondolattal, hogy milyen vicces lenne, hogyha egy Nagyintézménybe járnánk. Amikor erre gondolok, most is, mindig fálmosolyra húzódik a szám, mert biztos kitépnénk a hajunkat, aztán egymásét, hogyha valamelyikünk nem fért be arra a szemináriumra, amelyikre a másik. Vagy esetleg jobb lett a logika zéhája. Az utóbbi miatt valószínűleg vérszemet kapnék, és úgy tanulnék, mint aki sose csinált mást. Logikára szerintem be se járnánk, mert az első órán halálos kimenetelű röhögőgörcsben életünket vesztettük. A többi óráról be sem számolok, inkább.
Néha azért vissza-vissza térek gondolatban a születésnapi 'nyitott kapukhoz'. Mert hát kit ne venne le a lábáról egy ilyen mondat. Még az apácák is eldobják a szürke poliészter tengert, és a kőnők is emberivé lennének. És akkor rólam szót sem kell ejteni, én vagyok Miss Képlékeny, akit egy ilyen mondat után a földről kell felkapargatni, napokon keresztül. Kicsit mesehősszerű az egész, mert önnönmagamat kapargatom. Aki vizuális, most látja, amit a földön fekvő vicces hős az egyik kezével kapargássza magát felfelé a jégkaparóval. A helyzet az, hogy nem röhögök.
Aki minden próbálkozásnál hétrétegű vaskapukat talál, naná, hogy besétál a nyitott rózsalugason. Csak aztán rájöttem, hogy a rózsalugassal több baj van. Télen például nem terem rajta virág, és a kertben álldogál, nem vigyáz rá senki. És sehová sem vezet, nem tartja semmi. Jöhetnek szelek, viharok, érdekel valakit a kertbe álló lugaska? Ha például egy erős tölgyfaajtón kellett volna besétálni, az már jobban vonzana. Másrészről ezt a kertet is gondozza már valaki, szóval itt sem lennék jó helyen, ebben a kertben már vannak virágok. "Nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem" - mindig tudtam, hogy a Quimby tud valamit. Úgy látszik, minden korszakomban van egy Quimby, ami csakis nekem szól. Most ez. (itt jön elő a filozófus kíváncsiságom: a 13 éves rajongók vajon mire tombolnak, amikor ezt a számot meghallják a koncerten? na, ez is egy másik téma lesz.)
Jól elkanyarodtam az eredeti témától. Éjjeli filozófiaórámat olvashattátok, köszönöm a figyelmet!
